A virág nem álmodozik, nem sír - remény nélkül nő és virul, és kétségbeesés nélkül hal meg.

Idegen az ember a természetben. De erre csak akkor gondol, ha olyan helyzetbe kerül, hogy megcsapja a természet nagyszerűségének, szép lelkének varázsa. Ilyenkor rátör az emberre is a hallgatás, fél tagolt szóval megtörni a csöndet, mert még benne lappang réges-rég volt őseinek öntudatlan illeme, igazodása a vadon törvényeihez...

Azért itthon mégis más. Ha kinézek az ablakon, nem a szürke falakat látom, hanem a fákat. Még akkor is szépek, ha csupaszok. A fák tele vannak ígérettel, azt üzenik, hogy új hajtásokat hoznak, hogy zöldbe borulnak.

A természet oly gazdag leleményességgel bonyolítja életünket, hogy mindig meg fog bennünket hökkenteni!

A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját.

Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk.

A táj intellektuális élmény, a hegy, rét, folyó tömény gondolatisággal terhes, csak tudni kell megérteni, megfejteni.

Csak akkor kezdhetjük el az igazi megismerést, amikor mindent tökéletesen elfelejtettünk, amire tanítottak. Én egy hajszálnyival sem jutok közelebb a tárgy megismeréséhez addig, amíg abban a feltételezésben élek, hogy valamely tárgyhoz való viszonyom egy tudós által van meghatározva. Hogy megismerjek egy tárgyat, úgy kell megközelítenem, mint valami teljesen idegent.

A felfedezés öröme nem abban rejlik, hogy nehéz a hátizsák és tör a bakancs, hanem abban, hogy magam, személyesen élhetem át a befogadható természettel való találkozás pótolhatatlan érzését.

Tudják, mi egy nyári zápor? Először is, a nyári eget szétszakító tiszta szépség, a szívünket eltöltő, tisztelettel vegyes félelem, hogy olyan nevetségesen jelentéktelenek, olyan törékenyek vagyunk a fenséges nagyság kellős közepén, úgy kitölt minket ez a nagyság, megdermeszt, lenyűgöz, elbűvöl a világ pazar bőkezűsége. A zápor és a nyár, a mozdulatlan port elsöpörve, olyan hatással van az emberi lélekre, mint egy végtelen hosszú lélegzet. Vannak nyári záporok, melyek úgy veszik be hozzánk magukat, mint egy új szív, amely egy ritmusban ver a másikkal.

Próbáltál már valaha átölelni egy fát? Ölelj át egy fát, és egy napon rá fogsz jönni, hogy nem csupán te ölelted meg azt a fát, de a fa is válaszol neked: ő is átölel téged. Akkor valóban meg fogod érteni, hogy a fa nem csupán anyag, nem csak egy növényfaj a botanikai lexikonból, hanem egy ismeretlen Isten - ott zöldell, ott virágzik a kertedben, oly közel van hozzád, s téged hívogat, újra és újra téged szólít.

A "Gyönyörde", a fasor, melynek lombjai alatt Vörösmarty beszélyének hősei, a "füredi szívhalászok" sétáltak a választott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai és Blaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább magyar biedermeier.
De a táj is szelíd, mintha a betegek, akik e fák alatt, e forrásnál, e világoskék égbolt alatt keresnek gyógyulást beteg szívüknek, megszelídítették volna a természetet. A táj hozzászelídült a betegekhez; kissé sápadt és nemesen ernyedt, mint mindenki, aki megismerte már a halál első könnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hívogató. Ezt mondja: ne siess. Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek. Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni.

Lehet a tenger
Moraját hallani egy
Esőcseppben is?

Ma este, csillagok elenyésző fénye alatt,
Fák és virágok szórnak hűs illatot.
Járok köztük, és egyik se vesz észre.
Olykor azt gondolom: ha alszom, éjjel,
Tökéletesen hasonlítok rájuk.

Lám-lám, milyen szépséges is tud lenni ez a világ, csak az a baj, hogy az ember ritkán néz fel.