Milyen érdekes! Az emberekben több a megértés, ha béna a karod, vagy ha fél lábad van, mint ha lelki problémáid vannak. Ezek tabu dolgok. Erősebb tabuk, mint a pénz vagy a vallás.

Azért itthon mégis más. Ha kinézek az ablakon, nem a szürke falakat látom, hanem a fákat. Még akkor is szépek, ha csupaszok. A fák tele vannak ígérettel, azt üzenik, hogy új hajtásokat hoznak, hogy zöldbe borulnak.

Miért teltek el azok a napok olyan gyorsan? Miért nem lehet lelassítani az időt, amikor boldogok vagyunk? A szenvedés, a fájdalom az idő végtelen folyamát kikristályosítja, szilárd elemeire bontja, és mintha minden másodperc egyetlen szilánkká válna, külön-külön érezzük mindegyiknek a hegyét, ahogy megkarcol, vagy belénk fúródik. A boldogság hullámai lágyan ölelnek körül minket, és hiába emelnénk gátat, elfolynak, eltűnnek a múltba.

A szeretetet nem méricskélni kell, annak áradnia kell – mint a fénynek, amiből mindenkinek jut. Kinek több, kinek kevesebb. Aki közelebb áll hozzánk, annak több jut, mert arra többet mosolygunk, de a szeretet nem apad el. Az emberek jók, csak meg kell látni, csak hinni kell abban, hogy jóra fordulnak a dolgok.

Halk szusszanás. Alszol.
Feléd hajolok. Megrebben a szemed.
Védtelenül mezítelen vagy.
Virrasztok.
Betakarlak a szeretetemmel.

Ha karodban tartasz,
és felemelsz az égig,
tudom, táltosvért ittál az éjjel,
és én meghajlok előtted
akaratlanul,
mint nádszál a szélben.

Ne faggass! Ne kérdezz! Így nem tudok.

Minden szó, amit magamról elárulok,

ajándék, neked. Szent titok,

csiszolatlan gyémántok,

melyekből kirakhatsz egy arcot,

aki talán én vagyok.

Melegre vágyom,
izzani hevülésig,
fénnyé válni,
a Napba repülni,
s napsugárként
szemedben megpihenni.