A természet változásával az ember mindig várja, hogy valami megváltozik az életében.

A horgászat állandó emlékeztető az élet demokráciájára, az alázatra, az emberi gyarlóságra. A természet erői sohasem különböztetik meg az embereket.

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba`.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Októberben van néhány nap, amely majdnem tökéletes. Az ég kifeszül a fejünk fölött, tiszta kék, olyan mély és makulátlan, hogy minden megszépül tőle. Az országút mentén vörös, arany, rozsdabarna, bordó és narancsszínben játszanak a fák. Minden szín neonfénnyel ragyog, lüktet a nehéz, aranyló napfényben.

Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak.

A nappal tök szar, amikor süt a nap, a napfény visszaverődik az ablakokról és kocsikról és épületekről és járdáról, és az istenverte ragyogás úgy nyomja az ember szemgolyóját, mint két nagy hüvelykujj, és az ember alig várja az estét, amikor egy kis megkönnyebbüléshez jut a nappal támadásai után, és amikor feljön a hold, elkezd élni, de azt a tökéletes megkönnyebbülést sosem kapja meg, amire vár, amire számít.

A madár nem azért dalol, mert valami mondanivalója van. Azért dalol, mert dala van.

Gyűlölöm a holdat és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.

A természet (szerencsére) nem az akadémiák elképzeléseinek, hanem a saját törvényeinek engedelmeskedik.

Minden-minden mesél önmagáról, ha avatott szem vizsgálja.

Isten háta mögött találjuk meg a reményt - a mindig megújuló, romlatlan és könyörtelen természetben.

Olyan területen élni, ahol időnként nagyobb távolságokra nyílik kilátás, annyi, mint a természet üdvös hőségében megfüröszteni a lelket.

Ha a természetnek annyi törvénye volna, mint az államnak, az isten sem tudna felette uralkodni.

Amikor a természetet nézzük, csak a túlélőket látjuk.

A vihart megelőző, vihart jósló teljes szélcsend talán szörnyűbb magánál a viharnál, hiszen a szélcsend burkolata és borítékja a viharnak, s magában foglalja azt, mint a látszólag ártalmatlan puska a végzetes lőport és golyót és robbanást...