Mászd meg a hegyeket, és hallgasd meg örömhíreiket! A Természet békéje úgy árad majd beléd, ahogy a napfény árad a fákba. A szelek saját frissességüket fújják beléd, a viharok saját erejükkel töltenek fel, míg gondjaid őszi levelekként hullanak le rólad.
A korral egyik örömforrás zárul be a másik után, ám a Természet örömforrásai sosem hagynak cserben!
Még soha nem láttam elégedetlen fákat. Úgy markolják a földet, mintha szeretnék, és bár szilárdan rögzülnek benne, ugyanúgy kedvükre utaznak bárhová, ahogy mi, emberek. Minden széllel eljutnak bármely irányba, olyan messzire, akárcsak mi, velünk utaznak a Nap körül a világűrön át naponta vagy kétmillió mérföldet, ki tudja, milyen sebesen és milyen messzire!
A legtöbb ember a világon él, nem pedig a világban - semmi tudatos viszony vagy szimpátia nem köti őket a környezetükhöz - bele nem olvadók, elkülönültek, mint a sima kavicsok. Összeérnek, de külön állnak.
Fáradt, kirojtosodott idegzetű, túlcivilizált emberek ezrei kezdik észrevenni, hogy a hegyekbe menni annyi, mint hazamenni; hogy a vadság szükségesség, és hogy a parkok és rezervátumok nem csupán mint a faanyag és öntöző folyók forrásai, de az élet forrásaként is fontosak.
Isten háta mögött találjuk meg a reményt - a mindig megújuló, romlatlan és könyörtelen természetben.
Létre kell hozni olyan helyeket, ahol minden természeti lény menedéket talál, mert talán ezek lesznek az utolsó helyek, ahol az emberi lélek megnyugvásra lel.
Amikor bármit magában próbálunk kiragadni, akkor rájövünk, hogy ez mindennel szorosan összefügg a világegyetemben.
Akármilyen rövid a pillanat, mely része a mellettünk élő állatok életének, felélénkíti a miénket, és minden szempontból jobbá, tartalmasabbá teszi azt.