Mikor a madárra rájön a fészekrakás, a hím tarka farkat ölt. Ez hazugság, csalás, mert természet adta tollazata szürke s nem tarka. A fa virágba borul. Ez is képmutatás, csalétek, mert a fa lényegét a föld alatti, rút gyökerek alkotják. De legtöbbet az ember hazudik. Sem virága, sem tollazata nincsen, ezért a nyelve a hazugság eszköze. Az úgynevezett szerelem, és ami sallang körülötte van, csupa szemenszedett, undorító hazugság.

Mondd hát ember, ugyan mit is vétett
A természet olyan szörnyüt néked,
Hogy természetesnek lenni restelj,
`S mi csak rá emlékeztet vesd el?

Az egészséget csak az egész szervezethez viszonyítva lehet értelmezni, hasonlóan a természet egészségéhez, amely ékesen tanúsítja, hogy minden mindennel összefügg.

Azt hiszem, egyedül a falevelek ismerik a szép halál titkát.

A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.

Hiába állítja a tudós vagy a pap egy öreg vadásszal szemben, hogy a természetben nem fordul elő kegyetlenség. Az az ember, aki hosszú éveket töltött a vadonban, saját tapasztalatából tudja, hogy az ilyen kijelentés szöges ellentétben áll a valósággal.

Ismereteinek legszélén próbálkozik csak az ember, hogy az elé táruló sok ismeretlennel megbirkózva megismerje a természet titkait.

Ugyan ki szereti a csendes esőt, mikor eget zengető, mennydörgésekkel teli villámfényes zivatarban is gyönyörködhet?

Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.

Ha a nap lenyugszik, semmiféle gyertya nem helyettesítheti.

Mégis, mi az, ami az embert - ösztönösen - fedél alá kényszeríti az eső elől? Azt hiszem, az ősember atavisztikus félelme a természet erőitől.

A badacsonyi földnyelv, vékonyuló hegyén a jegenyék bozontos, ám szabályos gyertyái. Távolodó, kékbe foszló hegykúpok. A szépség megmagyarázhatatlan ellentéte az emberi világgal. A természet, ez a kopottas, néma elefánt, amely még mindig türelmesen hordoz a hátán. Az élet fojtogató telje, a délutáni napban párolgó szőlők és mezők közt.

Áradj belém, napsugár!
Kitárulkozom neked, mint
gyümölcsnek a befőttesüveg.
Bespájzollak mohón,
és télire oly mosolygós leszek,
mint az aranyló baracklekvár!

Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. A szépet, amit a szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, és ujjaid hegyével megtapinthatsz. Meg amit gondolsz olyankor, azokat gyűjtsed!

A tudomány nem képes megoldani a természet végső rejtélyeit. Azért nem képes, mert mi is a természet részei vagyunk, s ezzel részei vagyunk annak a rejtélynek is, amelyet megoldunk.