Jobb szövetségben élni, mint nélküle halni.

Ami történt, történt, azt sohasem lehet visszavenni elmúlt idők történéséből, mint a sziklába vésett róvásokat, jeleket sem...

Mint a véletlenek egymásba ékelődő sorozata mutatja, a véletlen irányítja minden élőlény pusztulását vagy életben maradását. Mindig a véletlennel szemben kell helyünket megállnunk. Az is előfordulhat, hogy nem tudjuk leküzdeni, szerencsésen a magunk javára fordítani.

Ismereteinek legszélén próbálkozik csak az ember, hogy az elé táruló sok ismeretlennel megbirkózva megismerje a természet titkait.

A világon mindennek megvan a maga vevője. Az égvilágon mindent el lehet adni, és annyiért, amennyit az ember érte kér, csak ki kell keresni a megfelelő vevőt, hozzá a megfelelő, az eladásra alkalmas pillanatot.

Ugyan ki szereti a csendes esőt, mikor eget zengető, mennydörgésekkel teli villámfényes zivatarban is gyönyörködhet?

A félelem jó szájkosár, sokszor jobb, mint a halál.

Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.

Mégis, mi az, ami az embert - ösztönösen - fedél alá kényszeríti az eső elől? Azt hiszem, az ősember atavisztikus félelme a természet erőitől.

Magyarnak lenni nehéz, de nem reménytelen.