Talán ez az élet: sok mély fájdalom, de a szépség néhány pillanata is, amikor az idő más, mint egyébkor. Olyan ez, mintha a hangjegyek valamiféle zárójelet képeznének az időben, egy felfüggesztett pillanatot, egy másholt itt, egy mindiget a sohában. Igen, ez az: egy mindiget a sohában.

A tekintet olyan, mint egy kéz, amely a futó vizet akarja megragadni... A szem észlel, de nem kémlel, hisz, de nem kérdez, kap, de nem keres - sem vágy, sem éhség, sem küzdés nincs benne.

A nyomor egy aratógép: mindent felaprít bennünk, ami a másik emberrel való kapcsolat megteremtéséhez kell, és otthagy minket üresen, minden érzéstől megfosztva.

Az a szép, amit akkor ragad meg az ember, miközben elmúlik. A dolgok tiszavirág-életű formája abban a percben, amikor egyszerre látjuk életüket és a pusztulásukat.

A sakkban ölni kell a győzelemért. A góban építeni kell az életben maradásért.

Az, hogy az ember rábízza valakire az életét, még nem jelenti azt, hogy átengedi neki a lelkét.

A kamaszok azt hiszik, ha a felnőtteket majmolják, maguk is felnőttek lesznek, de a felnőttek maguk is gyerekek, és menekülnek az élet elől.

Nem tilthatom meg másoknak, amire felhatalmazom saját magam.

Az ember azért fél a holnaptól, mert nem tudja megépíteni a jelent, azzal győzködi magát, hogy holnap majd sikerül, és ez reménytelen, mert a holnap végül mindig mává válik.

Lenyűgöző az az adottságunk, amellyel saját magunkat is képesek vagyunk manipulálni, hogy egyáltalán ne remegjen meg hiedelmeink talpazata.

A világ egy elérhetetlen valóság, hiábavaló is lenne a megismerésével próbálkozni. Mert mit is ismerünk a világról? Semmit. Mivel az összes tudásunk nem más, mint a reflexív tudatnak a saját maga általi feltárása, az egész világot elküldhetjük a fenébe.

Nincs naivabb lény a cinikusnál. Mivel tiszta erőből hisz abban, hogy a világnak értelme van, és képtelen lemondani a gyermekkor sületlenségeiről, ezzel éppen ellentétes magatartást ölt fel.

A szépségnek mindent megbocsátanak, még a közönségességet is. A szépek okossága nem holmi jóvátételnek tűnik, vigaszdíjnak, amit a természet kínál fel kevésbé kedvező helyzetben lévő gyermekeinek, hanem haszontalan játékszernek, amely kiemeli a kincs értékét.

Azt hiszem, a tisztánlátás megkeseríti a sikert, míg a középszerű ember mindig reménykedik valamiben.

Elég csak egyszer megtapasztalni, hogy az ember éles fényben is vak lehet, és láthat a sötétben is, és máris el kell gondolkodnunk a látás mibenlétében.