Az a tény, hogy válófélben vagy, nem változtatja meg azt a másik tényt, hogy csodálatos éveket töltöttetek el együtt.

Minden kudarc, minden szakítás egy kis halál. De nem szabad sokáig haldokolnunk, mert ahhoz túl rövid az ittlétünk. Új életet kezdeni, újjáépíteni viszont csak sík terepen lehet, földig kell rombolni mindent. Háziasszonyok nyelvén ezt nagytakarításnak hívják. Kifelé mindent, ami akadályoz a rendrakásban.

Nem volt se megoldás, se magyarázat, csak iszonyatos napok és hetek. A titkot még csak megosztani se lehetett senkivel, törhette az ember a fejét, mért kezdődik meg valami, ha abbamarad, s mért lesz ilyen szomorú és érthetetlen vége?

Amint rájövünk, hogy a párunk nem szeret minket, nagyon bátornak kell lennünk, és véget kell vetnünk a kapcsolatnak, még mielőtt ő szánná rá magát erre a lépésre. Persze rossz érzés lesz, hogy elveszítjük, viszont így megőrizhetjük a méltóságunkat, és egy nap majd ráébredünk, mennyire helyes döntést hoztunk akkor.

Ha egy kapcsolat nincs lezárva, nem beszéltétek meg a dolgokat, akkor csak abbahagytátok, de nem zártátok le! Valaminek a görcsös életben tartása. Valaminek, ami halott! Ami megdöglött! Arra vágysz, hogy majd összefuttok. Vagy ez valamiféle bosszú? Hogy lásson téged? Így, ahogy kinézel? Hogy tessék? Ezt csináltad velem! Ez lett belőlem! Vagy valami illúzió fenntartása? Hiszen még mindig itt van mellettem.

Minden szerelemnek megvan a maga természetes tartama. Legyen az néhány nap, néhány hónap, némelyik pedig kitart egy egész életen át. A miénk akkor és ott ért véget. Az én szememben a szakítás nem feltétlenül kudarc. Néha kell, hogy legyen annyi bátorság az emberben, hogy méltósággal lezárjon egy történetet, és megőrizze belőle azt, ami szép volt.

Időtartamban egy válást feldolgozni 1-3 év, de intenzitásában lehet nehezebb, mint egy haláleseti gyász, mert egy olyan embert gyászolunk el, aki él, és folyamatos interakciók várhatók, főleg ha még gyerek is van. Ami a legfontosabb, hogy szeretetvesztést él át mindkét fél, és ez halálesetnél nem jelentkezik. Önmagunk szerethetősége vész el az által, hogy egy számunkra nagyon fontos személynek nem vagyunk többé fontosak. Folyamatosan tanúi vagyunk a másik életének, férjhez megy, megnősül, boldog nélkülünk, ez felfoghatatlan annak, akinek még fáj.

Menj el, te átkozott, te rémes,
másutt keresd, amit a sors ád.
Ölelj, de menj sietve, s hagyd el
az emberek elátkozottját!

Számtalanszor tapasztaltam: a szerelmi párharcban a nőknek sokkal fejlettebbek az ösztöneik, és jobbak a reflexeik. Mindig kerül náluk kijátszatlan adu. Legalább is addig kerül, míg ki nem játsszák az utolsót.

Bármilyen sok fájdalmat okozhat is egy jegyesség felbontása, közel sem olyan fájdalmas, mint néhány évvel később egy válás.

Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.

Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet,
mit mondhatnék, kibírom nélküled.

Soha nem szabad visszamenni ahhoz, akitől egyszer véglegesen elment az ember. Ez életszabály. Nagyon kevés életszabály van. Ez az egyik.

Vannak barátságok, melyek véget érnek, szerelmek, melyek nem bizonyulnak tartósnak. A szakítás rendszerint - legalább az egyik embernek - fáj. Ám abban a világban, ahol minden, ami elkezdődik, véget is ér, a szeretet azzal a kockázattal jár, hogy a lélek megsebesül.

Ha nem maradt más,
Csak az elbúcsúzás,
Csak az integetés,
Miért vársz?