A különélés olykor a békesség érzetét kelti a házastársakban. Ám tévesen értelmezi ezt a békességet az, aki ebből a szakítás, illetve a válás helyes voltára következtet.

Igazságtalanságnak tűnik, hogy amennyiben az egyik fél megtagadja a visszatérést, a másiknak nem marad más választása, mint ezt a döntést elfogadni. Az emberi kapcsolatok természete azonban ilyen.

Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem?
Most már tudom, nem élhetek veled,
S tudom, hogy nélküled sem élhetek!

Mi lenne amikor Hiányomat látnád
Rettegnél éjszaka Csak a hajnalt várnád
Rettegnél és sírnál Boldogtalan lennél
Nem ennél nem innál Hívnál és keresnél

Ne is találkozzunk mi többé!
Ne is emlékezzünk a multra.
Szivem sokáig fájt, de végre
A lemondást is megtanulta.

Álomtánc volt, csodavilág,
Két parázsból gyönyörű láng,
De áruló fényt minden csillag meglát,
És nézd, most árnyak földje vár ránk.

Társadalmunkat méltán nevezik eldobható társadalomnak. Élelmiszereinket tetszetős csomagolásban vásároljuk meg, amit aztán azonnal a szemétbe dobunk. Az autókat és a háztartási eszközöket is úgy tervezik, hogy hamar elavuljanak. A bútorokat nem azért adjuk jótékonysági intézményeknek, mert már használhatatlanok, hanem azért, mert kimentek a divatból. Még a nem kívánt terhességek is "eldobhatók". Üzleti kapcsolatainkat is csak addig tartjuk fenn, amíg hasznosak számunkra. Nem meglepő tehát, hogy társadalmunk elfogadta az "eldobható házasság" eszméjét is. Ha már nem vagyunk boldogok egymással, vagy kapcsolatunk nehéz időszakon megy keresztül, hagyjuk ott az egészet, és nyissunk egy új fejezetet az életünkben.

A házastárs nem olyan, mint egy félresikerült befektetés, hanem élő személy, akinek érzelmei és vágyai vannak! Életünk bizonyos szakaszában szorosan kötődtünk hozzá, és őszinte szeretetet éreztünk iránta. Olyan mélyek voltak az érzelmeink, hogy nyilvánosan is vállaltuk egymás iránti elkötelezettségünket, "míg a halál el nem választ". Most már közös múlt köt össze minket, esetleg gyermekeket is nevelünk együtt. A házastársunkat nem hagyhatjuk el olyan egyszerűen, mint ahogy a részvényeinktől megszabadulunk.

Nincs olyan válás, ami után a felek "boldogan élnek, míg meg nem halnak". Döntésük következményeit egész életükben viselniük kell. Nem állítom, hogy nincs élet a válás után. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy válás után az élet mindig bonyolultabb, mint előtte volt.

Mivel a házasság egészen különleges emberi kapcsolat, és a házaspárt mély érzelmek kötik össze (legalábbis addig, amíg megosztották egymással az életüket), ezért nem lehet fájdalom nélkül odébbállni. A múlt jó és rossz emlékei velük maradnak, és akármilyen kapcsolatot is tartanak fenn egymással a jövőben, a problémáik nem oldódnak meg.

Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test, egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.

Minden nyárnak vége van egyszer. Beszélhetünk és megjátszhatjuk, amit akarunk, de ezen úgysem változtathatunk!

– Szakitsd, ami szakadni akar,
mást úgysem érdemel;
hagyd el, aki ma még szeret,
különben ő hagy el!

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Maradni esztelenség,
Elmenni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged így szeret.

Tizenkét sűrü oldal!
Egész kis kézirat!
Nem írják ennyi sorral,
hogy: elbocsájtalak!