Mielőtt végképp elveszítlek,
még keresem arcod a levelek közt,
az ár sűrű sodrán.
S várom, hogy kísérjen arcod.
Játszottak velem az istenek.
Szelíden formált aranyos felhőt,
mi lényét percenként váltja,
kívántam karomba zárni.

Mind ez idáig Miát okoltam mindenért: amiért elhagyott, amiért tönkretett engem. És talán tényleg ez volt a mag, amely idővel kicsírázott, és ez a burjánzó növény nőtt ki belőle. És én vagyok az, aki ápolgatja, nevelheti ezt a gazt. Én öntözöm. Én gondozom. Én csipegetem le mérgező bogyóit. Én engedem, hogy a nyakam köré tekeredjen az indáival és kiszorítsa belőlem a szuszt. Egyesegyedül én tettem ezt. Saját magammal.

Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtűz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".

A szerelem nem tart örökké. Az emberek összeállnak, széjjelválnak. De ha olyan sokáig tart a szerelem, mint miközöttünk, iszonyatos kolonccá válik. Én nem kérek többet belőle. Ez az igazság. De azért, ha megjön az eszed, ha úgy fogadsz engem, és úgy bánsz velem, ahogy baráthoz illik, akkor ezentúl is eljárok hozzátok, mint régen.

Elhagytam a férjem. Mikor végre meghoztam ezt a döntést, azt hittem, túl vagyok a nehezén. Ez is csak azt mutatja, milyen keveset tudtam a válásról.

Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki
magát feladva tényleg szeretett.
És itt van a cél, az áhított semmi,

Remélem, hogy találsz valakit, aki nélkül nem tudsz élni. Tényleg nagyon remélem. És azt is, hogy soha nem kell megtudnod, milyen az, amikor mégis meg kell próbálnod e nélkül a személy nélkül élni.

Nézek utánad
mint a becsukott ajtó
elrejt a hátad.

Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sose reppen.

De verseim hangoddal telve még,
s a tieid az én lélegzetemmel.
Van tűz, amelyet eloltani nem mer
felejtés, félelem se: égten ég.
Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva,
rózsaszín, száraz ajkad vonalára!

"Közös megegyezés" - a legrettenetesebb kifejezés... Azt jelentette: az örömkönnyek rászáradnak és rákövülnek a lebiggyedt ajkakra. Valamikor aztán az egyik úgy ránehezedik a szájszögletre, hogy lehúzza, és végleg úgy is marad.

Furcsa, hogy ez is én vagyok,
ki el tud menni fájdalmatlanul,
nem vádol, nem fogadkozik,
nem sóvárog az elveszett után.
Nem a csapást érzi a változásban,
törvényt, mely űri kristályszigorával
reményt hoz mégis, váratlan jövőt.

Belehalnék, ha elengednélek, de sosem bántanálak, csak hogy megtartsalak.

Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív.

A különélés olyan, mint amikor az ember útelágazáshoz ér. Választania kell, melyik utat követi az előtte álló időszakban.