Eddigi életem legnagyobb felismerése az, hogy nekünk kell megszeretni önmagunkat, és nem mástól várni azt, hogy szeressenek és elfogadjanak. És ez csak úgy lehetséges, ha őszinték tudunk lenni, be merjük vallani a gyengeségünket magunknak. A haragunkat, a gyűlöletünket. Ettől függ az egészségünk, a boldogságunk, az életünk.

Időtartamban egy válást feldolgozni 1-3 év, de intenzitásában lehet nehezebb, mint egy haláleseti gyász, mert egy olyan embert gyászolunk el, aki él, és folyamatos interakciók várhatók, főleg ha még gyerek is van. Ami a legfontosabb, hogy szeretetvesztést él át mindkét fél, és ez halálesetnél nem jelentkezik. Önmagunk szerethetősége vész el az által, hogy egy számunkra nagyon fontos személynek nem vagyunk többé fontosak. Folyamatosan tanúi vagyunk a másik életének, férjhez megy, megnősül, boldog nélkülünk, ez felfoghatatlan annak, akinek még fáj.

Készen kell állni arra, hogy szembesüljünk a problémákkal, vállalni vitákat, a konfrontációt, és ezzel esélyt adni a változásnak. Ki kell adni azt, ami bennünk van, a konfliktuskerülés a kapcsolat halála.

Lássuk, hogy én hogy vagyok. Feltételezem, hogy nem vagyok a legjobb állapotban. Ha jól megnézem a szívemet, kiderülhet, hogy hemzsegnek rajta a férgek, rágják szorgalmasan, mondogathatom a végtelenségig, hogy alapvetően jól vagyok.

Annyira azonosultam vele, hogy szinte elveszítettem önmagamat. A magam által vagy az anyám által megalkotott "jó feleség" szerepébe kényszerítettem magam, és elveszítettem önmagam nagy részét. Az ő céljaival azonosultam, az ő munkáját végeztem, az ő gondolatait tettem magamévá, amitől elveszett a júliaságom egy hatalmas szelete! Szerencse és külön öröm a számomra, hogy mindeközben sikerült megőriznem a személyiségem legbelső magját, ahol még önmagam voltam, és az is maradtam!

A válás sok esetben olyan, mint az öngyilkosság. A halni készülő sem meghalni akar, csak nem bírja tovább elviselni a szenvedést. Az elváló párok sem feltétlenül válni akarnak, csak nem tudnak úrrá lenni a fájdalmukon.

Könnyebb és fájdalommentesebb hibáztatnunk a másikat, mint szembenézni a saját hibáinkkal, sőt bűneinkkel. De ha a szándék meg is van arra, hogy elsősorban magunkkal foglalkozzunk, és tárjuk fel a saját felelősségünket, olyan gátak, lelki sorompók, masszív védelmi rendszerek akadályoznak, hogy sokszor közelébe sem kerülünk az igazságnak.

Amikor a világ fájdalma olyan nagy, akkor az ember védekezik a maga sete-suta módján, és az egyik eszköze az önámítás. Furcsa kis alattomos teremtmény ez, észre sem vehető, meglapul a lelkünkben és onnan irányít tévútra gondolatokat, érzelmeket. Mint egy álforgalmi rendőr egy krimiben, összekeveri a dolgokat, egyetlen cél miatt, hogy jobban érezd magad a bőrödben. Jobban, dehogy. Hogy elviselhető legyen.