Az ember gyakran okoz fájdalmat saját magának; előfordul, hogy nem is kicsit. Csak Isten a megmondhatója, mennyire megbánjuk, amikor ostoba módon becsapjuk önmagunkat.
A szülő nem tökéletes; kevés anya szent, nem sok apa érdemli meg, hogy bálványként imádják. Még az "ideális szülő" is legjobb esetben csak jó ember, márpedig jó emberek is tudnak kegyetlen dolgokat elkövetni. Nem fog összedőlni a világ, ha beismered, hogy apád szívtelen volt hozzád, vagy anyád nem figyelt eléggé rád, amikor ez neked fontos lett volna.
Kik azok, akiknek a legnehezebb megbocsátani? Azoknak, akiket nem látunk, nem érinthetünk meg, esetleg nem is ismerünk. Azoknak, akiknek mindegy, megbocsátunk-e nekik vagy sem. Azoknak, akik túl gonoszak a megbocsátáshoz. A legnehezebb pedig talán saját magunknak.
Nem köttetne házasság, nem maradna fenn barátság, nem élné túl család, ha nem úgy ítélnénk egymásról, hogy felszíni hülyeségeink ellenére elfogadásra érdemes emberek vagyunk.
A személyes elfogadás az, amelynek során valakit barátunkká, szerelmünkké fogadunk annak ellenére, hogy számos tulajdonságát szívesen nélkülöznénk.
Társadalmilag akkor fogadunk el valakit, ha megnyitjuk számára közösségünket. Lehetnek furcsa és bennünket idegesítő szokásai, zavarhat minket, ahogyan él. Megeshet, hogy egyáltalán nem szeretjük, mégis elfogadjuk, bár nem feltétlenül mint barátunkat, de mint olyan embert, akinek csoportunkban kivívott helyét elismerjük.
Legveszélyesebb fájdalmaink azok, amelyekre nem merünk emlékezni. Rettegünk, hogy szembenézzünk valamivel, ami egyszer már óriási fájdalmat okozott, s tudatalattink feketelyukába gyömöszöljük, azt remélve, hogy ott nem csinálhat bajt. így is visszajön azonban, legfeljebb álarcban, angyalarcú démonként. Egy darabig csendben lapul, hogy aztán később alattomosan ránk támadjon. A felejtés olyan, mint az orosz rulett!
Barátságod ára a nyitott fül; a nyitott száj csak félútig elég.
Az őszinteség lelkiállapot, az ember valódi szándékainak tükre. Szavaid pontosan közvetítsék elképzeléseidet, mondataid ugyanakkor sugározzák érzéseidet. Az őszinteség harmónia a külvilág felé leadott jelzéseink és ki nem nyilvánított érzelmeink között.
A gyűlölet felcsapó lángja és a szeretet nyugtató folyama egymás mellett él. Az egyik elválaszt, a másik összeköt, és mindez jól megfér együtt a szívünkben. Valóban, éppen azokat tudjuk legfájdalmasabban gyűlölni, akiket a legszenvedélyesebben szeretünk.
Valami a lelkünk mélyén nem engedi, hogy elfogadjuk az árulást, bármilyen jelentéktelen is. Becsapva, lealacsonyítva érezzük magunkat. Minden olyan emberi kapcsolatot, mely bizalomra épül, az árulás darabokra zúz. Baráti, szerelmi kapcsolatban maradni utána tettetés volna, hiszen mélyre hatolt a tőrdöfés.
A hűtlenség elfogadhatatlan - túlságosan sértő. Vagy különválnak útjaink, és akkor egyedül cipeljük a fájdalom terhét, vagy megbocsátunk a hűtlenség elkövetőjének.
Akkor vagyok hűtlen, ha valakihez tartozom, és mégis úgy teszek, mintha idegenek lennénk.
A mellőzés fáj, mert elbizonytalanít bennünket, hiszen mindannyian esendő lények vagyunk, önbecsülésünk megőrzéséhez szükségünk van embertársaink elismerésére. Fáj, ha valaki elmegy mellettünk anélkül, hogy ránk nézne, de nem száműzünk senkit az életünkből csak azért, mert nem vett észre. A mellőzést nem megbocsátással, hanem egyetlen vállrándítással kell elintézni.
Vannak barátságok, melyek véget érnek, szerelmek, melyek nem bizonyulnak tartósnak. A szakítás rendszerint - legalább az egyik embernek - fáj. Ám abban a világban, ahol minden, ami elkezdődik, véget is ér, a szeretet azzal a kockázattal jár, hogy a lélek megsebesül.