Esőcsepp tétován,
sétál az ablakon.
Jó szelet kapott,
de botorkál vakon.
Csodálja az ablak,
nem is veszi észre,
nélküle az esőcsepp
csak egy vízfolt lenne.

Lenézek, eget látok,
csillagfényben kavicsot.
Szilárdnak tűnt, pedig puha,
az a kavics én vagyok.
Felnézel, földet látsz
árnyékban csillagot.
Nem is értem, miért nézed
csillagnak a kavicsot.

Ha belenézek a szemedbe, látom az utat, amelyen el akarok indulni. Hagyni, hogy vigyen az áramlat, az sem baj, ha néha erős és kegyetlen, ha simogat, ha felemel, ha földhöz vág, mindegy, csak vigyen.

Az ember nem akarja a mindenki által használt nevén nevezni azt, amit igazán szeret. Becézgetni szeretné, s annak hívni, amit a szíve diktál, mert csak így érzi azt, hogy igazán az övé.

Lehet, hogy a szívedben elkezdődött egyfajta áramlás, amit szerelemnek nevezel, mert megismertél valakit, mert tetszik neked. És az ember már csak ilyen, gyorsítaná a tempót, tekerné az óra mutatóit, múljanak már azok a fránya percek, lásson meg engem, legyen már végre velem az, aki felbolydította a lelkemet. De az órát nem lehet sem előretekerni, sem megállítani, ahogy majd akkor szeretnéd, amikor már azzal vagy, akit szeretsz.

Az élet rákényszerít bennünket arra, hogy feldíszítsük a gondolatainkat, mint egy karácsonyfát, s közben megfeledkezünk arról, hogy a fenyő díszek nélkül a legszebb!

A szép emlékeknek mindig van bennünk egy rejtett fiókja.

Minden kudarc, minden szakítás egy kis halál. De nem szabad sokáig haldokolnunk, mert ahhoz túl rövid az ittlétünk. Új életet kezdeni, újjáépíteni viszont csak sík terepen lehet, földig kell rombolni mindent. Háziasszonyok nyelvén ezt nagytakarításnak hívják. Kifelé mindent, ami akadályoz a rendrakásban.