Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.

Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet,
mit mondhatnék, kibírom nélküled.

Kire világít arcod csipkebokra?
S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.

De hova rejthetném a testem
titkolni hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad

Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele.
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.