Meg kell kérdőjeleznünk mindent, amit megtanultunk, és nem szabad mások szabályai szerint élnünk, csak akkor, ha alapos megfontolás után úgy ítéltük meg, hogy egyetértünk velük. Akár 18, akár 80 éves az ember, át kell gondolnia a gyerekkorban belé plántált elveket, és el kell döntenie, hogy valóban helytállóak-e. Időről időre álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a kérdést: "Miért is gondolom így?"
Ne hagyjuk, hogy mások írják elő nekünk, hogy mit kell tennünk a siker érdekében, ugyanis nekik fogalmuk sincs róla, hogy számunkra mit takar a siker. Nekünk azonban mindenképpen tisztáznunk kell ezt önmagunkban, hogy hatékonyan tudjunk haladni a céljaink felé.
Amíg mások életével vagyunk elfoglalva, nem lesz időnk azokon a dolgokon javítani, amelyekkel nem vagyunk megelégedve saját magunkkal kapcsolatban. Ahelyett, hogy másokra irigykednénk, inkább gondolkozzunk el azon, hogyan szerezhetnénk meg mi magunk az áhított dolgokat. Egy kicsivel kevesebb önsajnálat, egy kicsivel több erőfeszítés, és máris nem lesz kire irigykednünk.
Igazából talán egyetlen vizsgaeredményünkre sem lesz szükségünk - ha pedig mégis kellene egy olyan végzettség, amit nem szereztünk meg, utólag is bepótolhatjuk. Amiről most úgy tűnik, hogy élet-halál kérdése, néhány év múlva talán már egyáltalán nem számít majd.
Amikor elég idősek vagyunk hozzá - rajtunk áll, hogy ez a pillanat tizenöt vagy ötvenéves korban jön el -, akkor nem szabad megijednünk attól, hogy önálló döntéseket hozzunk. A szüleink igyekeznek a maguk módján mindent megtenni, de felnőve már nem kell minden egyes tanácsukat megfogadnunk. Udvariasan hallgassuk meg őket, de a végső döntés rajtunk áll.
Persze szó szerinti értelemben tényleg nem válogathatjuk meg a családtagjainkat. Ám az esetek többségében igenis dönthetünk úgy, hogy a barátainkká fogadjuk őket. Bár lehet, hogy ez nem kis erőfeszítésbe kerül, biztosan megéri.
Testvéreink tovább mellettünk lesznek, mint bárki más. Szüléink halála után testvéreink lesznek azok, akikkel mindenki másnál régebben ismerjük egymást. Ők tudják, hogy milyenek is vagyunk valójában - ismerik azokat a dolgainkat is, amelyeket szégyellünk, amelyeket gondosan elrejtettünk a világ elől, és amelyeket legszívesebben örökre elfelejtenénk. Úgyhogy amikor egy barátra van szükségünk, ők mindig ott lesznek, és a hozzájuk fűződő kötelék a világon a legerősebb.
A legtöbb tanárral az a baj, hogy a tanításon kívül nem sokat tudnak a világ dolgairól. Sokuknak a házastársa is hasonló munkát végez. Egész életükben állami intézményekben dolgoznak. Épp ezért a tanárok igen szűk világban élnek.
Ne hagyjuk, hogy mások befolyásoljanak minket, és elhitessék velünk, hogy helytelen dolgot teszünk, ha ma épp szeretnénk egy kicsit lustálkodni az ágyban. Ha nincs más dolgunk, miért ne kelhetnénk fel akkor, amikor csak szeretnénk? A korán kelés nem "jótett".
Az számít igazán, hogy mi mit gondolunk. A legbelső gondolataink, vagyis nem azok, amiket gondolni szeretnénk, hanem amiket tényleg gondolunk. Csak úgy tudjuk megtalálni az utunkat az életben, ha saját belső iránytűnkre hallgatunk. Ha elbizonytalanodnánk, hogy vajon jó nyomon vagyunk-e, elég csupán saját véleményünket kikérni.
Senkit ne utasítsunk vissza csak azért, mert különbözik tőlünk, hiszen így jó eséllyel elszalasztunk valakit, aki egyik legjobb barátunkká is válhatna.
Bár nem akarok egyszerre sziruposnak és depresszívnek hangzani, de a szerelem fáj. Ettől lesz igazán jó, amikor minden rendben van. Nincsenek egyszerű kapcsolatok. Gyakran hallja az ember, hogy a kapcsolatokon dolgozni kell, de ezt nem értjük meg igazán, amíg mi magunk nem voltunk ilyen helyzetben. Pedig ez az igazság - kompromisszumokat kell kötnünk és áldozatokat kell hoznunk ahhoz, hogy igazán erőssé tegyük a kapcsolatunkat. Ha egy kapcsolat jó, akkor a másik fél is pont ugyanezt fogja tenni.
Dolgozzunk azon, hogy megtartsuk azokat a barátainkat, akikhez nagyon kötődünk, és ne érezzük rosszul magunkat, ha egyesektől távolra sodor az élet.
A hibákkal kapcsolatban nem az a legfontosabb dolog, hogy igyekezzünk mindenképpen elkerülni őket, hanem hogy tanuljunk belőlük.
A titoktartás legjobb módja, ha azt sem mondjuk el senkinek, hogy tudomást szereztünk egy titokról. A titkot velünk megosztó személy bizalmát már azzal is eláruljuk, ha csak annyit mondunk el másnak: "Hát, hallottam egy-két dolgot, de nem szabad beszélnem róla."