A haláltánc az egyéniség pusztulása. Az egyéni szemlélet pusztulása. A televízió, a marketing, a tőzsde, a divat, a politikai hisztéria - ez mind a haláltánc. Amit a világ demonstrál, és hív, hogy gyere közénk, mert különben vesztes vagy! Mindaz a haláltánc, ami eltiporja az autonómiát.

Egy kattintás a megfelelő gombra, és már el is ment a levél. Ekkor éreztem meg az e-mailezés súlyos veszélyét: hogy nem hagy időt gondolkodni, tépelődni.

Az újságírók, a sajtó és minden más média is mindig csak a negatív eseményeket keresik. Ha nem teszel valami rosszat, akkor nem lehet hír belőled. George Bernard Shaw azt mondja: ha egy kutya megharap egy embert, akkor az nem hír. De ha egy ember megharap egy kutyát, akkor az már hír. Egy esemény csak akkor méltó a publikálásra, ha bizarr, ha szokatlan, ha szembeötlő.

Az emberek ma már tényleg nyugodtabban osztanak meg nem csak egyre több és többféle információt, hanem egyre nyíltabban és egyre több emberrel. Ez olyan új társadalmi norma, ami idővel elfogadottá válik.

Nekünk, mai gyerekeknek
nagyon nehéz megérteni,
hogy akkor még nem volt
gétéavájsziti, nintendó,
de még egy nyomorult laptop sem.
Nem netezhettek,
nem csetelhettek,
nem lájkolhattak a fészbukon.
Szegény kicsi Sándor bácsinak
ingerszegény egy gyerekkora lehetett!

A média és a közvélemény örömmel kap fel olyan bulvártémákat, mint egy kútba esett kisgyerek, vagy egy vicces árverés az eBayen. Vannak tények, amik elterjednek, míg mások, bár fontosabbak és sürgősebbek lennének, elsikkadnak. Ha a marketingesek jobb történeteket tudnának kitalálni igazán fontos dolgokkal kapcsolatban - például hogyan juttathatnánk gyógyszert a nélkülözőknek, hová kellene békefenntartókat küldenünk -, abból mindannyian profitálnánk.

A marketingesek gyakran mondják, hogy ők csak opciókat kínálnak a vásárlóknak, akik azt veszik meg, amit akarnak. Ez nem igaz. A marketing annyira hatékony, és annyira része a mindennapi életünknek, hogy a fogyasztók nem a tények racionális elemzése alapján, hanem az életüket átható különböző történetek hatására döntenek.

A televízióban elhangzó hírek sosem "igazak". De nem is lehetnek azok: a világban túl sok részlet és nézőpont találkozik, túl sok minden történik egyszerre. A televízió nem alkalmas arra, hogy minden tényt és véleményt felvonultasson. Egy tévés újságíró nem remélhet többet, mint hogy a tömegek ínyére való, reklámízű, tűzesetekről és bűnügyekről szóló anyagokat periferikusabb, mégis elemző jelegű hírekkel vegyítheti. Remélhetőleg jelentősebb részrehajlás nélkül.

Egy műalkotás nem olyan, mint egy szelet kenyér. Amikor valaki ellop egy zsemlét a boltból, a zsemle eltűnik a helyéről. De ha valaki letölt egy dalt, az csupán adathalmaz, amíg a hallgató zenévé nem varázsolja, meg nem hallgatja, szubjektív tapasztalattá nem alakítja. A zenész munkájára óriási hatással van az, amit az emberek gondolnak róla. Nem bánhatunk úgy a rajongókkal, mintha tolvajok lennének. Aki meghallgatja a munkánkat, az a barátunk, nem az ellenségünk.

A televízió azt sugallja a nézőnek, hogy amit lát, az igaz, hiszen látja. Holott az igazság sose lehet egyszerű látvány, lecsupaszított végeredmény, hanem csak egy szervesen kialakuló folyamat összegezése lehet, amelyet nem egyetlen pillanat villanófényében érthet meg az ember, hanem csak hosszú és gyötrelmes tűnődések során, sőt szenvedések közben.

Nem az lesz a sztár, aki híres, és tele van vele a sajtó, hanem aki tud támaszt és vigaszt nyújtani akkor, amikor nehéz perceik vannak azoknak, akik bíznak benne. Akinek a zenéjében találnak lélekhez szólót.

Nem vagyok benne biztos, hogy a nyugati civilizáció hanyatlásának kezdetét hajszálpontosan el tudnám helyezni az időben, de lefogadom, hogy a tévé már ott volt az eseményen.

Sajnálom, srácok. Apu szeret titeket, de apu a tévét is szereti, és a tévé volt itt előbb.

Az újságíró az igazi "gémlábú sas". Érzi a szárnyát, de a mestersége arra kényszeríti, hogy repülés helyett csak nagyot lépjen.

A sztárok kiváltságokkal teli világában magasra lehet jutni, akár nagyon rövid idő alatt is, de a csúcs ingatag, nincs senki számára bebiztosítva, és könnyű hatalmasat zuhanni. Márpedig a mélyről már nem vezet vissza út, csak a hétköznapok szürkeségébe. ami egy olyan ember számára, aki csillogáshoz szokott, maga a pokol.