Semmi sem tart örökké - az informatika világában pedig fokozottan érvényes ez az elv.

Az olyan tudósító, aki a közvetítői szerepre korlátozza a feladatvállalását, valójában annak a pártjára helyezkedik, aki a maga számára legelőnyösebben alakítja a hírszolgáltatást.

Szöveggel legfeljebb az emberek fejében lehet elindítani valamit. Miközben egy merénylet képei úgy hatnak rájuk, mintha gyomorszájon vágták volna őket.

Adok interjúkat, de mindig fenntartásokkal, amelyek csupán mélyültek az évek során. Az emberek óhatatlanul csalódottan veszik tudomásul, hogy az, akit ismerni és szeretni véltek, csupán ugyanolyan gyarló ember, mint ők.

Az újságíró karrierje olyan rövid, mint az atlétáké. Korán jutunk dicsőséghez és hatalomhoz, aztán máris átadhatjuk a helyünket a következő nemzedéknek. Kevesen vannak, akik folytatják, és még feljebb jutnak. A többiek lecsúsznak, kritikusok lesznek, blogot írnak, előadásokat tartanak, és a kelleténél több időt fordítanak arra, hogy lenyűgözzék a barátaikat.

Nap mint nap ezrével kapjuk az információkat - a plakátokon kifestett, nőnek álcázott tinik hirdetik az örök szépség csodaszereit; a hírekből megtudjuk, hogy egy idős pár megmászta a Mount Everestet, hogy a csúcson ünnepeljék a házassági évfordulójukat; a reklámokból új masszázsgépekről értesülünk; a gyógyszertárak kirakata fogyasztószerekkel van tele; a filmek hamis képzetet keltenek az életről; a könyvek fantasztikus eredményekkel kecsegtetnek; karrier-tanácsadók és bölcsek látnak el minket a legkülönbözőbb tanácsokkal arról, hogy miként valósítsuk meg önmagunkat vagy hogyan találjuk meg a belső békét. És mindez csak arra jó, hogy öregnek érezzük magunkat, beszürkültnek és unalmasnak, ráncosnak és túlsúlyosnak, az érzéseinket és a vágyainkat pedig el kell fojtanunk, mert nem férnek bele az "érett felnőtt" skatulyába.

Azt a szövegrészt, amelyet nem akarnak elolvastatni, apró betűvel szedik, az állításokat homályosan fogalmazzák meg. Mindenki világosan látja, hogy a terméket nem tudományos, nem kiegyensúlyozott módon kínálják. Ennélfogva a kereskedelemben a tisztességnek nincs szerepe.

A szabad sajtó az, ami elválasztja a diktatúrát a demokráciától.

A rivaldafényben állók arcát vastagabb smink fedi, erősebb, csillogóbb a páncéljuk, mint a hétköznapi valóságban élő és boldogulni kívánó embereknek. Ha pedig a páncélon repedés keletkezik, a híresség megbotlik, azért komoly árat kell fizetnie. Mert ahogy mindennek, a kiváltságokkal teli életnek is ára van. És ha eljön a pillanat, amikor fizetni kell, könnyen lehet, hogy utána már nem marad semmi.

Nem értem, miért igyekeznek az emberek mindenáron megosztani a nyilvánossággal a magánéletüket. Elfelejtik, hogy az ismeretlenség hatalmat ad.

A film rendkívül demokratikus és hozzáférhető, és ha valaki nem csupán átrendezni szeretné a világot, hanem megváltoztatni, ez a legmegfelelőbb eszköz.

A fénykép az fénykép. Nincs ízléses vagy ízléstelen. Persze ha a linkre kattintva egy halott képe jön elő, a jó kisfiúk anyukája pert indít, de ha ugyanaz a fotó a Times honlapján díszeleg, Pulitzer-díjra jelölik.

Túl sok az információnk önmagunkról. Azelőtt megtehette az ember, hogy nem vesz tudomást magáról, még lehetett némi illúziója. De manapság, hála a tömegkommunikációnak, a hordozható rádiókészülékeknek és kivált a televíziónak, az egész világ láthatóvá vált. A modern idők legnagyobb forradalma pontosan ez: a világ hirtelen támadt vakító transzparenciája. Az elmúlt három évtizedben többet tudtunk meg magunkról, mint előtte évezredek alatt, és ez óriási trauma.

Az újságírók eleinte meg akarják változtatni a világot, később azonban arra vágynak, hogy irányíthassák.

Az újságíró, a narrátor, a rendező mind arról akarnak mesélni, milyen a világ, milyen valójában. Elmondani az olvasóknak, a nézőknek: a világ nem olyan, amilyennek eddig gondoltad, hanem egészen más. Nem olyan, amilyennek hitted, én majd felnyitom a szemedet, hogy megláthasd az igazságot. De ez senkinek sem sikerül tökéletesen.