A magyar média egészének talán legkártékonyabb szakmai tévedése, hogy túlbecsüli a közönség ismereteit, tényleges lexikális tudását, de súlyosan alábecsüli a befogadók intelligenciáját. Naponta számtalan olyan információ zúdul mindenkire, amit alapos ismeretek nélkül nem lehet megérteni. Ezért ezek a közlések hatástalanok. A befogadók elengedik őket. A közönség nagyon sok mindent megért, de nem szabad a nézőket érthetetlen szövegekkel elriasztani, mert az ember villámgyorsan elveszíti őket. Úgy kell írni, beszélni, mutatni, hogy mindez előzetes tárgyi tudás nélkül érthető és követhető legyen.

A televízió nagyon gonosz röntgenkészülék. Mindenkiről mindent megmutat, azt is, milyen állapotban van az illető.

Nincs olyan illúzióm, hogy a megváltoztatás eszköze lehet a sajtó. De azt azért hosszútávfutó tollpörgetőként is hiszem, hogy a megmutatás és ráeszméltetés eszköze lehet.

Szinte mindegy, hogy jó vagy rossz munkát végez valaki a mi pályánkon, a tv-ből így is, úgy is felismerik az embert.

Az internet csak egy segédeszköz, egy mankógyár, bár a világ legnagyobb mankógyára. Lehet rajta bicegni, de lényeg a járás.

Jóllehet az online interakciók során kialakul egy kép az emberekről, ám személyesen is találkoznunk kell, hogy megtudjuk, kik is ők valójában.

Az internet sok gyerek számára az önmegvalósítás eszköze. Lehetővé teszi, hogy felfedezzék, kik is ők, és mivé akarnak válni, ez azonban csak akkor működik, ha megmarad magánjellegűnek és névtelennek, ahol lehet úgy hibázni, hogy közben senki sem figyel meg. Attól tartok, az én generációm volt az utolsó, amely élvezhette ezt a szabadságot.

Aki elsőként robbantja a sztorit, az határozza meg, miként tárgyalják és értelmezik.

A legnagyobb hatalom birtokosait a velük szemben megfogalmazott bírálattal és az átláthatóság kikényszerítésével kell korlátok között tartani; a sajtó feladata, hogy a hatalom által, önmaga védelmében folyamatosan terjesztett valótlanságokat megcáfolja.

Azok, akik nagy cégek belső struktúrájának keretei között jutnak előre, általában abban jók, hogyan kell megfelelni az intézményes hatalomnak, és nem abban, miképp kell a feje tetejére állítani a dolgokat. Ebből következően mindazok, akik a médiavállalatok uralta újságírás közegében eredményesek, hajlamosak a hatalmi struktúrákhoz való alkalmazkodásra.

A sajtó is olyan, akár egy hegy - magasra tudja emelni az embert, és le is tudja ejteni a mélybe.

A Papagáj Hírlap főcímében ez áll: A Titanic elsüllyedt, az áldozatok között nincs papagáj.

A népnek mindig kell valaki, akit gyűlölhessen, és a sajtó mindig kész kiszolgálni ezt az igényt.

A híradós objektíven és egyszerűen fogalmazza meg az adott hírt - nyilván a magyar nyelv szabályainak megfelelően. Nem fűzök hozzá kommentárt, nem teszek hozzá semmilyen gesztust; majd a televízió előtt ülő néző eldönti, hogy az elhangzottakból számára mi igaz, mit fogad el vagy mit nem. A hír feldolgozását rábízzuk a nézőre, nincs cinkos kikacsintás. Én azt gondolom, hogy ez az igazi híradózás.

21. század. Egy kapcsolatnak akkor van vége ténylegesen, amikor egy közösségin megváltozik a státusza.