A szólásszabadság egyik előnye, hogy ugyanazt a témát több nézőpontból is megismerhetjük. Ennek elvileg el kellene gondolkodtatnia az embereket - csakhogy a legtöbben nem akarnak gondolkodni.
A számítógépből nyert információ csak annyira hasznavehető, mint amit betápláltak. Ha a bevitt adat szemét, azzal a gép nem tud csodát művelni, hogy a feldolgozás során valami más legyen belőle: a kimeneten is szemét jelenik meg. Másfelől a pontos, megbízható bemeneti adatokból értékes információ nyerhető. Ugyanígy van velünk is. Ha a gondolatvilágodat az erkölcstelen tévéműsorok szennyével táplálod, az bűnös gondolkodási sémákká válik benned, és az eredmény egy ördögi vágyaknak rabul esett élet lesz.
A beszélőszoftver és a számítógép van akkora jelentőségű a vakok életében, mint a tűz megjelenése az emberiség történetében.
A médiaközeg, ami körbevesz minket, a show-biznisz időnként elkápráztat, hogy pillekönnyű az élet, ne gyötrődj, ne szorongj, ne strapáld az agyad, az érzelmeidet, hagyd, hogy áthullámozzanak rajtad az évek, mint a nyári Balaton. De így valójában senki nem tud élni. Minden ember számára, hangsúlyozom, társadalmi helyzettől, tértől és időtől, szegénységtől és gazdagságtól függetlenül minden ember számára mélyen fontos a világhoz való viszonyulás, fontosak az emberi lét alapkérdései.
Nem kell álszentnek lenni: én azt gondolom, a kereskedelmi tévé elsődleges célja a szórakoztatás, nem kell kultúrmissziót belerakni. Ez egy üzletszerű vállalkozás: a csatorna szórakoztat, a szórakoztatásból nézettséget, a nézettségből pedig pénzt csinál, ez a feladata, ezért kereskedelmi televízió. Ami nem nézett, az nem lesz kereskedelmi tévén, a kultúrmissziót inkább a közszolgálati tévén kellene számon kérni.
A helyi politikusok nem sokat tudnak, a helyi zsaruk jóval többet, de a helyi újság főszerkesztője mindent tud.
Ismerik a megcsömörlöttek borzalmas, éneklő hangját: már lááááttam. Én a szó szoros értelmében mindent láttam már, de ami a legrosszabb, amitől az ember legszívesebben főbe lőné magát, a következő: a másodlagos élmény mindig jobb. A kép élesebb, a látvány intenzívebb, a kamera látószöge és a kísérőzene olyan módon manipulálja az érzéseimet, amire a valóság többé már nem képes. Nem tudom, hogy ezen a ponton emberek vagyunk-e még: azok, akik olyanok, mint a többség, akik a tévén, a filmeken, és most már az interneten nőttek fel. Ha elárulnak bennünket, tudjuk, mit kell mondanunk. Ha a csődört, az észlényt, a hülyét akarjuk adni, tudjuk, mit kell mondanunk. Mindannyian ugyanabból a szamárfüles forgatókönyvből dolgozunk. Nagyon nehéz korszak annak, aki személy akar lenni, semmi egyéb, csak valódi, létező személy, és nem személyiségjegyek gyűjteménye, amelyeket egy végtelen számú figurát tartalmazó automatából választottunk ki.
Sokan a magány elől menekülve regisztrálnak a közösségi oldalakon, de az csupán illúzió, hogy az idetartozás megszünteti a magányt. Megoszthatok egy képet vagy információt a kutyámról kutyasétáltatás után, attól a kutyát még egyedül sétáltattam meg.
Egy nem kiadott, nem közölt, cenzúra miatt betiltott irodalmi művet elő lehet kapni később, a cenzúra megszűntével - ha igazán értékes, akkor úgy is tud hatni. Viszont egy színházi előadás, ami nem volt, az nem volt. Annak semmiféle továbbélése nem lehet, tehát a színház mindig másképp viselkedik annak érdekében, hogy lehessen.
Elég mókás, amikor felkapott téma leszel. Vicces, hogy mennyi ember lesz azon, hogy kiejthesse a neved a száján, mert ha valahogy közük lehet hozzád, úgy gondolják, ők is felkapottak lesznek.
A színészek semmivel se rosszabbak a többi embernél. Csak pechjük van, hogy botlásaik nyilvánosak, és nem merülnek feledésbe.
Minap
óvatlanul kinyitottam a tévét.
Azóta is kamillás
vattával borogatom az agyam.
Semmi értelme az emberi gondolkodásnak, beszédnek és írásnak, mélázásnak fennkölt gondolatokon, e maréknyi gondolkodóra nap mint nap milliónyi újság, folyóirat, beszéd, nyilvános és zárt ülés záporozik, s ez mind ellene munkálkodik, és sajnos nem eredménytelenül.
A fotós feladata az, hogy nyitva tartsa a fényképezőgépen a zárat akkor, amikor körülötte mindenki lehunyja a szemét.
Ha elég időt töltesz az újság archívumában, láthatod, hogy ugyanazok a sztorik ismétlődnek újra meg újra: háborúk, éhínségek, gazdasági válságok, elveszett szerelmek, széthulló családok. Halál. Szívfájdalom. Ritka a happy end.