Van olyan, hogy valaminek vége van. Persze. És visszanézve rájössz, mi volt elmúlásában saját szereped és felelősséged. Ha ezt össze tudod rakni, könnyebb elfogadni és továbbmenni.

A tárgyak fontosak, a tárgyak kellenek, és egymás mellé rendezgetésük igazi vizuális-intellektuális-érzéki élvezet. Nekem. És ha tárgyakkal hasonlóan személyessé tett lakásokban járkálok, igazolva érzem magam.

A gyerekek szétrombolnak mindent, amit addig gondoltál. Korábbi felfogásodat, komplett világképed. Jobb, ha elfogadod és hátralépsz. Aztán elmennek. És mindig hiányozni fognak.

Ha férfiak beszélgetnek, általában kölcsönösen biztosak lehetnek abban, hogy egyenrangú felekként kezelik őket és nyitottak a gondolataikra. Egy nőnek viszont gyakran többet kell ugyanezekért a civilizációs evidenciákért dolgoznia. Ha alulmarad, a pasik összezárnak, és fájdalomdíjként jön egy csokor kicsike, aranyos, bébiblú.

Azt hittem, a világhírű tehetség olyan, hogy elsőre jó jön ki. Hogy az mindig rögtön jó. Nem. A tehetség olyan, hogy van esélye annak, hogy ami kijön, azon érdemes még sokat dolgozni.

Egy nem kiadott, nem közölt, cenzúra miatt betiltott irodalmi művet elő lehet kapni később, a cenzúra megszűntével - ha igazán értékes, akkor úgy is tud hatni. Viszont egy színházi előadás, ami nem volt, az nem volt. Annak semmiféle továbbélése nem lehet, tehát a színház mindig másképp viselkedik annak érdekében, hogy lehessen.

Csomószor nem tudhatod, hogyan hasznosul egy tapasztalat, de semmi nincs feleslegesen, mert majd eljön az ideje. Már csak ezért is kell, úgy, mint Edith Piaf, nem bánni semmit.

Az átrendezésben az a jó, hogy teljesen megszokott elemekre tudunk újra rácsodálkozni. Az állandóság megnyugtató és biztonságos, de blokkolja is új dolgok születését.

A lényeg a megfigyelés. Hogy amit rajzolsz, azt közben nézheted. Rálátsz, milyen szépek a részei és ez már önmagában elég.