Ha akad egypár pap, aki rosszat cselekszik, tüstént ezer újság terem, hogy fölverje a port e szerencsétlenek körül, és "szégyen-gyalázat"-ot kiabáljon feléjük, ugyanakkor pedig - bár a sajtó mindig készen áll, hogy kiközösítésért kiáltson, és dörögjön ezek ellen a megtévedt vétkező papok ellen - vajmi kevéssé ad számot arról a sok jótét lélekről, a becsületes emberek tízezreiről, akik keresztényi életet élnek, akik nagylelkűen segítik az ínségeseket, akik szigorúan önmegtartóztatóak, és élnek-halnak hivatásukért, anélkül, hogy ezt valaha egyetlen újságcikkecske is kiteregetné.

Bármilyen furcsán is hangzik, de a vaskos könyvek az olvasó kényelmét szolgálják: ha már egyszer befészkelte magát egy meghatározott fikcióba, otthonosan mozog a házban, ahol a szereplők élnek, hasonló folyamat játszódik le egy bestsellerben is fejezetről fejezetre, mint egy szappanoperában; azért kedvelik a háziasszonyok többek között a mamutsorozatokat, mert olyan minimális szellemi hozzájárulással ringatózhatnak a rétestésztává nyúló történetben, hogy közben semmiféle többletinformációval nem kell terhelniük magukat, egy újabb film elé ülni mindig kockázatosabb, hátha nem tetszik a helyszín vagy a szereplők kara. Ezért van az, hogy már az alcím feltünteti, miféle nézőközönségnek szánják. Már senki sem csodálkozik a szellemi renyheségre utaló meghatározásokon a tévéműsorokban, hogy most egy "kórházsorozatról", gimnazistákról, ügyvédekről szóló szappanoperáról vagy úgynevezett családi sorozatról van-e szó.

A szabad sajtó minden általa történt hibát maga meg is orvosol.

Ha a média kevés kézben összpontosul, sokkal több mindent el tud rejteni a nyilvánosság elől.

Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága fölött kétségbe nem esem.

Hol az uralkodó nem önkény, hanem csak élő törvények szerént uralkodhatik, a sajtó szabadságában inkább támaszra, mint ellenségre talál a kormány.

Az emberi élet egyik legnagyobb terhe az, hogy nem lehet nem megtörténtté tenni azt, ami már megtörtént. A rajzfilmek azonban szüntelenül a feje tetejére állítják a valóságnak ezt a vastörvényét. Újra és újra legyőzik a kauzalitást és a determinizmust azzal, hogy ide-oda forgatják az ok és okozat közötti kapcsolatot. És ezzel legyőzik a végső visszafordíthatatlanságot is: a halált.

Mit gondol, miért olyan nagy sztár Richard Gere vagy Vin Diesel? Mert a nők elnézik őket a képernyőn, és közben arról álmodoznak, hogy majd megmentik őket önmaguktól.

Rádiósnak lenni életforma. Ha nem állsz vagy ülsz a mikrofon mögött, fejben akkor is rádiózol.

Sokszor úgy érzem, hogy akik ma értelmes művek olvasásából értelmes világlátást akarnak szerezni, azoknak elég nagy küzdelmet kell folytatniuk. Mert a média, amely körülvesz bennünket, eléggé gyalázatos és olcsó világ. Arra ösztönöz, hogy azt higgyük el, amit ott látunk.

Azon kezdett töprengeni, vajon valóban újságíró akar-e lenni. Többnyire unalmas favágás az egész, semmi más. Persze néha akad egy-egy véletlenül, ünnepélyes pillanat, ha sikerül valami, jól sül el egy riport és közvetlenül a főcím alá szedik az ember nevét; vagy ha horogra akad egy nagy sztori, és nyomban hatan-heten lógnak egyszerre a telefonon, a konkurenciával és egymással is versengve az elsőségért...

A riportereknek jó adag pimaszságra van szükségük, ha boldogulni akarnak.

Lehet, hogy nincsen Sátán, de hogy a tévét ő találta föl, ahhoz nem férhet semmi kétség.

Az orvosi hivatás első számú szabálya: "ne árts!" A politikusi hivatás első számú szabálya pedig: "minél hamarabb jelenj meg a televízióban!"

Ami azt illeti, egy cseppet sem érdekel a hitelesség. Ugyan ki pontos? Manapság például senki. Ha egy újságíró azt írja, hogy egy gyönyörű, huszonkét éves lány kinyitotta a gázcsapot, miután hosszasan nézte a tengert, majd búcsúzóul megcsókolta Bob nevű labrador kutyáját - és ezzel szemben kiderül, hogy a lány huszonhat éves volt, szobája nem is a tengerre nézett, a kutya pedig terrier volt, és Bonnie névre hallgatott, ugyan kit háborítana ez fel?