Korunk egyik nagy betegsége, hogy emberek élnek egymás mellett totál vakon, egymást nem is ismerve; azt se tudja, ki él mellette, csak van valakivel, hogy ne legyen egyedül.

A gondolat a szél. Az elménk a vitorla. Jó utat!

A bulvár számomra olyan, mint egy katasztrófafilm: csak akkor szórakoztató, ha nem vagyok benne.

Izgalmas az élet, mert semmit sem lehet benne biztosra venni. Van, aki ettől rengeteget szenved. Sokszor voltam már olyan helyzetben, amikor teljesen reménytelennek tűnt az egész, mégis valahogy jöttek a megoldások, csak tenni kellett érte. És nem elkámpicsorodni.

Ha az önsajnálatból energiát lehetne nyerni, ebben az országban jó néhányan nem fizetnének villanyszámlát.

Sok karriertörténet visszatérő eleme a sorsot jó irányba térítő véletlen, de erre alapozni nem lehet. Hasonló a helyzet a váltás képességével is. Hiszen aki a már elért egzisztenciáját féltve nem mer belevágni semmi újba, ugyanolyan tehetetlen, mint az eleve tétlenségbe süppedők.

Mindegy, hogy hajléktalanként csak egy kényelmesebb padért kepesztesz, vagy épp a legújabb fűthető úszómedencédért hajtasz. A lényeg ugyanaz. Az egód folyton macerál, hogy ezt a tárgyat még szerezd meg, amazt az igényedet még elégítsd ki, és akkor végre boldog leszel. Pedig egy fenét! Hazudik a kis aljadék, mi pedig ezredszerre is bedőlünk neki.

Ki az egészségesebb: aki vidáman viseli súlyfölöslegét, vagy aki örömtelenül tartja a szigorú fogyókúrát? Régi teóriám, hogy a társadalmi elvárások legalább annyi embert betegítenek meg, mint ahányan az egészségtelen életmód következményeit nyögik.

Nem az élet a kemény, hanem te vagy a csicska.

Nem kell álszentnek lenni: én azt gondolom, a kereskedelmi tévé elsődleges célja a szórakoztatás, nem kell kultúrmissziót belerakni. Ez egy üzletszerű vállalkozás: a csatorna szórakoztat, a szórakoztatásból nézettséget, a nézettségből pedig pénzt csinál, ez a feladata, ezért kereskedelmi televízió. Ami nem nézett, az nem lesz kereskedelmi tévén, a kultúrmissziót inkább a közszolgálati tévén kellene számon kérni.

Az emberek, azt hiszem, ott rontják el, hogy akkor házasodnak össze, amikor még tombol a szerelem közöttük, és nem értik, hogy onnan miért vezet lefelé az út. Egy kapcsolat, házasság sok munkával, belefektetett energiával jár, nem működik magától. Azt hiszem, a szenvedély, a tűz szinten tartása fontos, és az, hogy a másik irányába még évek múltán is érdeklődő maradj.

Nekem is vannak rossz napjaim, nekem is vannak problémáim, mint mindenki másnak. A buddhisták szerint a vágyak boldogtalanná tesznek. Ha az emberek nem tudják beteljesíteni a vágyaikat, akkor kielégületlenséget éreznek, és a körülményeket vagy az alkalmazott eszközöket hibáztatják. Ha viszont beteljesülnek a vágyaik, akkor az rendre nem hozza meg a várt kielégülést, és a csalódás lesz úrrá rajtunk.

Sokan félnek az egyedülléttől. Egyszerűen rettegnek attól, hogy magukban legyenek. Ezért kell melléjük mindig valaki. Azt hiszik, társra vágynak, holott csupán a visszajelzések miatt van szükségük a másik emberre. Valójában eszközként használják a partnerüket. Olyan tükörként, amelynek mindig azt kell sugároznia, hogy ők a legszebbek, a legokosabbak és a legügyesebbek. Amint eltűnik a tükör, egyedül maradnak, és megszűnnek a visszajelzések. Hirtelen úgy érzik, mintha – nincs rá jobb szó – elhalványodnának! Borzalmas érzés lehet, hiszen ettől azonnal felszínre bukkan az önszeretet hiánya.

Bármilyen furcsán hangzik, te sem tudsz csalódni valaki másban, csakis saját magadban! A másik iránt érzett haragod kivetített érzelem. Mindaz, amit magadról gondolsz. Az ember ilyenkor magában csalódik, mert úgy gondolja, nem volt elég, amit adott.

Sajnos a csalódásokban sokszor mi vagyunk a hunyók. Nem a másik félben van a hiányosság, hanem sokkal rosszabb helyen: bennünk.