Ha a város és a falu nem emeli fel magához a nyomortelepet, akkor a nyomortelep fogja lezülleszteni magához a várost és a falut.

A karácsony a szeretet és a csodák hónapja. Ez bár egy közhely, de mi hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. A valóságos törődés és szeretet helyett mindig csak a karácsonyi rutinok és az ajándékok, és a vásárlósdiban meg az ajándékozósdiban nem vesszük eléggé észre a csodákat.

A posztmodern tudós teoretikusai mindössze azt mulasztották el közölni velünk, hogy a nyelvi dekonstrukció programja valójában a neoprimitivizmusban való önfeledt elsüllyedést jelenti.

Amiről tudok, az fáj. Sokszor nagyon. Amiről nem tudok, az nem fáj. Csakhogy amiről nem tudok, az megöl. Nem feltétlenül, de potenciálisan, minden pillanatban. Ezért mindig jobb tudni, mint nem tudni.

Hazug érv, hogy tessék elkapcsolni, ha nem tetszik. Az emberek sodródni szeretnek. Ha megadjuk nekik a könnyebb utat, akkor arra indulnak. Nem is a műsort, mint inkább a televíziót nézik. A doboz egy olyan villózó kép, mint a tűz. Kikapcsolsz, amikor ülsz előtte és bámulsz bele. A lezsibbadt állapot pedig tökéletes ahhoz, hogy átadjanak a nézőnek logókat, dallamokat. Egy fogyasztói kultúrát, érzetet, amely szerint a kefirtől egészségesek, a nagyobb tévétől boldogabbak lesznek. Azt hazudják, hogy a boldogság megvehető. Miközben tudományos tény, az emberek boldogabbak azon országokban, ahol alacsonyabb a fogyasztás.

Nincs távirányító-demokrácia. A gyerekeink nem tehetik meg, hogy nem nézik az aktuális reality-t, mert a közösségeikben ők elszigetelődnek.

A média egy hatalmi ág. A jó és a rossz fogalmak helyére a heti nézettségi adatok kerültek. Háttérbe szorult az igazság és előtérbe került az érdekesség, majd ez is másodlagossá vált, ma a tálalás a leglényegibb elem.

A világ nem változik magától, a változásnak ára van.

Aki hisz vágyainak, örökké koldusszegény marad, hisz világának fókuszában mindig az áll majd, ami nem az övé. Aki eloszlatja vágyait, abban megszűnik mindennemű hiányérzet, s az, akinek nem hiányzik semmi, máris a világ minden kincsének birtokosa!

Úgy képzelem, hogy a világ beárad a gyermekbe hosszú-hosszú éveken, évtizedeken keresztül, és mindez leszivárog a tudattalanba. A tudattalan olyan, mint egy leves. Ott fő folyamatosan, és az ember újabb meg újabb élményekkel, impulzusokkal fűszerezi. A pszichológia úgy tartja, hogy tizenhat éves korodra kialakul a személyiséged. Akkorra kiderül, hogy az gulyásleves, bableves vagy húsleves. De ez nem azt jelenti, hogy az már nem változhat. Azt még mindig el lehet sózni, az még mindig lehet ízesebb, még sok minden kerülhet bele.

Engem senki se szeressen a személyiségemért. Én nem a személyiségemet árulom. Én álláspontokat képviselek. Véleményt mondok. Erről beszéljünk! Ez legyen a téma, ne az én egyéniségem! Az egy váz. Egy keretrendszer. Nem érdemes sem figyelemre, sem rajongásra, sem szeretetre.

Vannak olyan dolgok, amik a napnál is világosabbak. Merni kell kimondani - bátorság kérdése. Mitől lesz jobb a keddnél a szerda, ha félünk megfogalmazni az érzéseinket, a gondolatainkat?!

A haláltánc az egyéniség pusztulása. Az egyéni szemlélet pusztulása. A televízió, a marketing, a tőzsde, a divat, a politikai hisztéria - ez mind a haláltánc. Amit a világ demonstrál, és hív, hogy gyere közénk, mert különben vesztes vagy! Mindaz a haláltánc, ami eltiporja az autonómiát.

Az oxigén születésünkkor azonnali fizikai függőséget okozott, mert anyánk már a terhesség alatt használta. Az oxigénfüggők tükör által homályosan hallucinálnak, akiknek már nincs az anyagra szükségük, színről színre látnak.

A hit az egyetlen teremtő erő.
A mindenség apja.
A szeretet az egyetlen éltető erő.
A mindenség anyja.
Aki megtagadja apját, elveszti világosságát.
Aki megtagadja anyját, elveszti melegségét.