Együttműködésre születtünk, mint a lábak, a kezek, a szempillák vagy mint a felső és a alsó fogsor. Egymással ellenségeskedni természetellenes: márpedig ellenségeskedésszámba megy, ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.

A pokolban sem tombol akkora düh, mint egy kisvárosi fiúban, akinek van egy álma.

Mai napság nem ütöm le azonnal a velem gizdáskodót, miként serdülő koromban, és az alpári hangnemet se veszem át. Mostanában visszavonulok a bennem gerjesztett csúf haragokkal, és csakis akkor reagálok a sérelemre, ha már objektíven látom a történteket. E megvilágításban többnyire rájövök: egyáltalán nem érdemes foglalkozni a dologgal, annak piti-kategóriás volta miatt.

Az ember mindig haragszik arra, akinek hazudni kénytelen.

Ha az ember tényleg dühös, akkor mindenre képes!

Vékony a határ a szerelem és a gyűlölet között.

A megcsalatott szenvedély, a megsértett hiúság bőbeszédű. A rossz hajlam, a csalódás, a bosszú a legjobb rendőrkém.

Sosem bocsátunk meg azoknak, akiket megbántottunk.

Nem bolondság-e párbajozni, ha ezzel az igazság kárt szenved?

A másik személy ellen irányuló harag valójában a saját felelősségem elhárítása az emocionális konfliktusok terén.

Egy úriember soha nem bánt meg senkit véletlenszerűen.

Mert egyszer el kell mondani, össze kell sűríteni, formába kell önteni, ahogy a dolgok viselkednek, ha az ember kényszeríti magát, hogy szavakkal jelenítse meg a benne fortyogó, formátlan indulatokat.

Úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyűlöletére.

Én arra nem haragszom, akinek ereje van. De aki egy papír mögé bújik, és úgy fenyegetőzik... nincs ingerlőbb a papírhatalomnál.

Az emlékezés bosszúra sarkall.