Mostanában hadilábon állok a világgal, nincs ebben semmi különös. A világ egyébként mindig ilyen volt, legfeljebb én viszonyultam hozzá túlzott megértéssel. Ennek azonban vége. Vajon bele mer-e pillantani haragos tekintetű szemembe?

Ki haragjában kiabál, nevetséges, ki haragjában hallgat, rettenetes.

Gyerekként sosem bocsátjuk meg szeretteinknek a halandóságukat.

A gyűlölet nem­csak vakká és süketté, hanem hihetetlenül ostobává is tesz.

A düh és a szerelem egyazon érzés két ellentétes pólusa.

Hogyan lehetséges az, hogy az emberek ilyeneket mondanak egymásnak, és az adott pillanatban komolyan is gondolják; aztán egyszerűen elfeledkeznek minden kimondott szavukról?

No, most azért is bosszut állok!
Tényleg bosszúra lázadt,
Felheccelt egy éjszaka minden
Bontás alatti házat:
Inogjatok, bomoljatok,
Dűljetek be legott,
Lássuk, hogy tetszik az uraknak
Az ilyen állapot?

Az embernek nincs az első mérgén hatalma.

Te még nem ismered, amit mi már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat... amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel te is meg fogod ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember.

Kapcsolatban vagyunk a látható és láthatatlan világgal. Egyszerre vagyunk adók és vevők. Ha az agyadat elborítja egy gyilkos indulat, médiumává válsz a világ összes gyilkos, pusztító erőinek.

A szeretet felhalmozása szerencsét hoz, a gyűlöleté balszerencsét. Aki nem ismeri föl a problémák kapuját, az nyitva hagyja, és ettől kezdve szabad bejárásuk lesz rajta a tragédiáknak.

Szerettem volna törni-zúzni, amíg a világ nem tükrözi a bennem uralkodó káoszt.

Ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét.

Légy igazságos: van, akinek tud égni az arca attól, hogy ütött.

A haragot le lehet küzdeni, az unalom viszont unalom marad.