Oly szövetből
Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
Álomba van kerítve.
Tegnap éjjel álmomban
rózsák nyíltak ágyamban,
a zöldbékák kánonban
énekeltek a lombban.
És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után.
Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni!
A kis rózsaszínű felhő egy álom, mely arra vár, hogy beússzon valakinek a lehunyt szemhéja mögé.
Az örökkévalóság határait súrolom
De az álmom nem valóság, csak önmagamban dúdolom,
Hogy mennyire hiányzik, amit még nem éltem át
A vágyaim a való világba már nem fértek át.
A jó gondolatok nem jobbak, mint a jó álmok, hacsak végre nem hajtják őket.
Az álmok mindig előttünk szaladnak, hogy utolérjük őket, ám megéljük a pillanatot is. Ez az igazi művészet.
Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.
Az igazán természetes dolgok az álmok, miknek természetét nem érheti el a romlás.
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
A megvalósult álom éppoly kínzó lehet, mint az, amelyik soha nem válik valóra.
Sajnos, álmunkban
sem igazságosak, csak
őszinték vagyunk.
Sötét minden, mint szürkületkor egy borús napon, csak egy kevés fény dereng, hogy lássam, nincs semmi látnivaló. Én pedig ott rohanok úttalan utakon a homályban, és csak keresek, keresek, keresek valamit, egyre kétségbeesettebben. Ahogy múlik az idő, próbálok gyorsabban futni, de ettől csak még ügyetlenebbül csetlek-botlok... Aztán mindig eljön az az álombéli pillanat - és hiába érzem, hogy közeledik, mégse tudok soha felébredni, mielőtt utolérne -, amikor már nem emlékszem rá, mit is keresek. Amikor rájövök, hogy nincs is itt mit keresnem, hogy nem fogok találni semmit, hogy soha nem is létezett semmi más, csak ez a kietlen, kihalt erdő, és soha nem lesz semmi más... semmi, de semmi.
Szívedben őrizd
az álmodat,
csendes, biztos helyen.
Tápláld, locsold,
hol sose ront
rá a gond,
kétség és félelem.
Törődj vele sokat,
óvd,
és majd gyümölcsöt ad.