A múltat nem lehet megváltoztatni. És talán nem is lenne értelme.

Az élet az álmokról, a reményről és a bátorságról szól. Bátorság kell ahhoz, hogy talpra álljunk és továbbmenjünk akkor is, ha elveszítjük a szeretteinket.

Mindannyian kaptunk tőle valamit, egy álmot, egy emléket és egy kis bátorságot. Nélküle nem mernénk kergetni ennyire ködös álmokat.

Elhanyagolt voltam, mint egy kísértethajó. Algás bordáimra csigák tapadtak, a vitorláim foszladoztak, és lepergett rólam a festék. De akkor is egy átkozottul jó hajó voltam, és neki szeretnie kellett volna annyira, hogy ezt lássa bennem. De a fájó igazság az, hogy nem volt erre tekintettel, és lehet, hogy soha nem is látott bennem semmi fantáziát.

Izgatóbb időtöltést is el tudok képzelni annál, mint úgy babusgatni egy férfit, ahogy én tettem. Az olyan férfi, aki hagyja, hogy körbeugrálják, mert lusta ahhoz, hogy gondoskodjék magáról, illetve feleségéről, egy idő után már nem izgatja fel igazán a nő fantáziáját.

Épp amikor azt gondolnád, hogy valamit biztosan fogsz a kezedben, az darabokra hullik, és mindent elölről kell kezdened. És amikor azt hiszed, hogy az életednek már vége van, akkor egyszer csak újrakezdődik, és kapsz egy új esélyt. Talán ezért érdemes élni.

Van, hogy az elején még nem látni, hová vezet az út. Egyszerűen csak el kell indulni, és végig kell menni rajta.

Milyen furcsa tud lenni az élet! Emberek bukkannak fel benne, azután kilépnek belőle, néha kedvesen, néha kegyetlenül, de az elvesztésük mindig fájdalmat okoz.

Néha le kell mondanod valamiről, amit nagyon szeretnél, mert azoknak, akiket szeretsz, így a jó.

Mindig jobb emberekké válunk, ha azok, akiket szeretünk, sebet ejtenek rajtunk. Erősebbé tesznek bennünket, és ha megbocsát nekik, többé nem érzi a seb helyét.

Néha, amikor az emberek szerelmesek lesznek egymásba, olyan közel kerülnek és annyira összeillenek, hogy egymásba olvadnak, s már nem lehet megállapítani, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Összekeveredve egyesülnek, és attól kezdve már nem tudnak egymás nélkül élni.

Az élet időnként elsodorja az embert, és még ha szeret is valakit, nem találja meg a hozzá visszavezető utat.

El kell búcsúzni. Ha az ember nem teszi, örökre szilánkok maradnak a lelkében.

Az ember jön, az ember megy, elkezd és bevégez, próbálkozik és veszít, aztán később esetleg újra próbálkozik, ismét nekivág, és akkor nyer.

Az élet lényege az, hogy éljünk, nem pedig az, hogy egy sarokban kuksoljunk, mert annyira félünk, hogy semmi újjal nem merünk próbálkozni, vagy annyira elfáradtunk és kiábrándultunk, hogy már nem is vesszük magunknak a fáradságot az életre.