Az emberfélének két élete van. Az egyikben mindig álmodik, a másikban pedig eltemeti, amit álmodott.

Nincs szomorúbb dolog, mint mikor egy szerelmes nő sajnálni kezdi azt, akit szeret.

Vannak emberek, akik a maguk két látókájával csak úgy ténferegnek a világban, és nem látnak meg vele sok minden dolgokat, míg viszont egyes asszonyfélék olyasmit is meglátnak, ami nincsen.

A lehetetlent csak úgy rámondani valamire: gyávaság.

Illúziók, ábrándok színes kupolái alatt várta az első férfit, aki majd észreveszi őt. A palota elé rózsákat és dáliákat ültetett és puha kis ösvényt épített közéjük, hogy azon keresztül jöhessen érte a virágillatos kerten át. Hány estén és hány éjszakán keresztül épült ez a palota, hány magányosan átábrándozott óra ültette be karcsú virágaival az ösvény széleit, a Valóság és a Palota között. És most eljött. És nem a kapun keresztül jött és nem az ösvényen keresztül jött: csak átlépett a kerten és nagy durva lépéssel a palota színes tetejére lépett, a kupolák összedőlnek alatta, a virágok széttaposva hevernek a földön, a drága, színes üvegtető helyén, pozdorjává tört cserepek között egy arc néz lefele és nagyon a valóságból hozott nyelven, egyszerűen, durván, csak ennyit kérdez: akar-e a feleségem lenni...?

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.

Fönt a hegyekben, ahol éltünk, mókust fogott egyszer egy szénégető. Ketrecet is csinált hozzá, faketrecet. Úgy hozta el nekem. Kicsi voltam még akkor, nem tudtam, mit jelent a ketrec. Nagyapám mondotta meg, aki juhász volt a legelőkön. A ketrec, mondotta, elzárja a teremtényt az Istentől. Elzárja tőle az életet. A napot, a szelet, a fákat, az egész világot. Aki ketrecben él, az olyan, mintha nem is élne. Vagy még rosszabb annál. A ketrec az ördög találmánya, mondotta nagyapám. És én kiengedtem a mókust még azon a napon, amelyen a szénégető hozta.

A világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki... Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak akinek szól.

A gyermekek nyáron otthon voltak. Nőttek. Meglepő, milyen gyorsan tud nőni a gyermek. Ma még ostorral játszik s fabábuval. Holnap már új topánka kell neki s rendre kinövi a ruháit is. Észre se veszi az ember s már beleszól a nagyok beszédébe, ismeretlen barátai vannak, idegen gondolatok, vágyak, célok, szeszélyek hálója szövődik a lelke köré.

Érezte, hogy ami előtte áll, az hosszú és nehéz út lesz. De tudta azt is, hogy lesz ereje ehhez az úthoz. Mert akivel nekiindult ennek az életnek, azt maga választotta. S az asszony útja az ura mellett halad, könnyű s nehéz időkben egyaránt.

Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.

Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.

Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő.

Nem volt több feszültség a levegőben, mely gondolataikat lefoglalhatta volna, tervezgetés, fontolgatás, s hogy mindez hirtelen nem volt többé, úgy érezték, mintha valahol valami hirtelen megszűnt volna. Talán az élet íze, a létezés értelme szűnt meg, vagy távozott el a felnövekedett gyermekek batyujában s ők ott maradtak a néma nagy estében egyedül.

Az idő takarójába szőtt folyamatosság titkos szálait nem könnyű megtalálni és megmagyarázni. De a lélek titkait mindig a megmagyarázhatatlan őrzi, s érte érdemes megismerni a múltat a jövő kedvéért.