Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

Fizika? Az csak egy szó, mint a többi, amit használunk, hogy a jelenségeknek, amiket még nem tudunk tisztázni, nevet adjunk. Maga nem hisz a varázslatban. De abban hisz, hogy egy tonnás súlyú érctömbből, amit a földből kibányásznak, repülőt lehet építeni, ami a fecskénél is gyorsabban száll? 

A lelket kell meggyógyítani ahhoz, hogy a sejtek egészségesek legyenek.

A jó embereknek szép haláluk van.

Ha az embert nem hívják Krisztusnak, akkor ne viselkedjen úgy, mint ahogy a Biblia előírja, hanem kövese a szervezett emberiség szokásait.

Valahonnan idejövünk, és aztán elmegyünk valahova. És hogy honnan jövünk, és hova megyünk, az mindig titok. Ez a titok mindig önmagában rejlik, és mások számára megoldhatatlan.

Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek.
S amíg távolba réved a szemem,
arcod vonásait idézgetem.
Tengerverés csapdos a partokon,
benne hangod zenéjét hallgatom.
S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még kezed melegét.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Az embereknek hitre van szükségük ahhoz, hogy élni tudjanak. Hinniük kell valamiben, máskülönben elvesztek.

Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!

Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni.

Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg, és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. Mégis élünk. És süt reánk a nap.

Ti budapesti magyarok, s ti többiek, Alföldön és Dunántúl: tudjátok ti, mi az, a himnuszt énekelni? Halljátok templomban, iskolában, ünnepélyen, gyűlésen, mindig. Gyermekeitek az iskolában tanulják. A mi fiataljaink nem hallották soha. Csak néha rádión, ha hozzájutottak, figyelték áhítattal és imádkozó szívvel a bűvös dallamot, melynek szavát csak elgondolni tudták, nem megérteni. Ha valaki mégis tudta s énekelte: bajt szerzett vele magának, családjának, falujának. Aki tudta is, magában tartotta. De élt a himnusz mégis! Tudták, hogy van és tudták, hogy imádság.

A szálak, amik az élethez kötötték, lassan mind elszakadtak. Csak nem vette észre. Látja, az emberek sohasem veszik észre, ami fontos.

Az ember, amíg él, egyre csak azon igyekszik, hogy valami maradandót csináljon azok számára, akik a nyomába jönnek. Arra nem is gondol, hogy akik jönnek, azok mindent másképp látnak majd, és mindent átalakítanak, az egész életét átalakítják, és átköltöztetik a maguk új látóköre és egyénisége szerint, és tulajdonképpen szinte feleslegessé válik az, amit az ember a jövendő számára csinált, gondolt, tervezett.