Nem fontos, milyen hibát követ el valaki életében. Az a fontos, hogy vállalja értük a felelősséget.
Az emberek mind felnőnek egy napon. És mindig a megfelelő pillanatban.
Minden ideológia csupán egy ürügy, mely arra szolgál, hogy azok a szellemi emberek, akikre nincsen szükség, megpróbálják létjogosultságukat bebizonyítani. Látja, Európa törvényei szerint nekem most az lenne a feladatom, hogy mint éjjeliőr, vagy mint utcaseprő, vagy mint ausztráliai birkanyíró tüntessek valamely ideológia mellett, és mártírsorssal hirdessem, hogy azért megy rosszul az emberiség dolga, mert én, a Nobel-díjas egyetemi tanár birkát nyírok és utcát seprek, ahelyett, hogy az emberiséget vezessem. Hát nem, uram, ez hazugság lenne. És én inkább elárulom azt az Európát, mely erre a hazugságra fölnevelt. Nincs az emberiségnek semmi szüksége reám, mint szellemi emberre. Túlontúl sokat termelt. Vendéglősre van szüksége, aki vasárnaponként a pihenni akarókat kiszolgálja.
Az ember fizetni akar a hibákért, amiket elkövetett, és azt hiszi, ha eleget szenved, az elég. De nem így van.
Ez a legkülönösebb az emberben... a fontos szavak csak akkor jönnek a nyelvére, amikor már nem tudja őket kimondani.
Mindenkinek meg kell harcolnia a saját harcát, ha élni akar, ez a természet törvénye.
Senki nem szereti olyan problémák súlyát hordozni, melyeken nem segíthet. Senki nem szeret sötét emlékek, borús gondolatok között időzni.
Mit ér a könny s mit ér az ember,
ha úgyis meg kell halni egyszer,
s elvész a szó és nem marad
csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,
rothadó hús, szétfoszló csont:
Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.
Ahol sokat unatkoznak az emberek, és nincs mit csináljanak az idejükkel, ott megesik, hogy bogár lepi el a fejeket belülről.
A tudományok szent mágus-talárja
bűvészek olcsó köpenyévé vedlett,
mely a halált és a bűnt fabrikálja
embersebek gyógyító irja helyett...
Minden találmány új kereszté válik
s minden keresztnek új fájdalma van...
minden fájdalom új vért harmatoz,
és minden új vér, új Júdás-arany...
Megácsoltam a keresztet, ott fönt a tó fölött, és odaszúrtam a sír fejéhez. Hogy nyoma legyen az Istennek ott is, ha már arra járt. Nyoma legyen. Láthassa mindenki: ott járt, és ezt meg ezt csinálta. Az Isten. Ez a roppant nagy fekete medve, aki úgy kószál a világ fölött, hogy nem lehet tudni, mikor, hol... de egyszerre csak átlép az emberen, és a világ sötét lesz, vak és siket. Csúnya és dögszagú. Mindenütt, amerre a nyoma elkanyarog. Hát én keresztet ácsoltam a nyomára, nyírfa keresztet, fehéret, szépet, egyeneset, ott, ahol engem eltaposott. Nyomorékká, mint medve a hangyát.
Esténként pedig, amikor minden elhalkul és az erdők álmodásában csak a patakok csörögnek szakadatlan tovább: puha tisztások, borzos cserjések fölött kurrogva és libegve bolyong már a gyönyörű madár. Alacsonyan száll és bagolyszerűen és hosszú csőre van és az első csillag fénye már rezdül akkor és nincsen nála szebb a tavaszi erdőn. Tudja, aki vadász: szalonkamadár ez az esti bolyongó. És nincsen csodálatosabb, mint egy olyan halk szavú tavaszi este. Akik olyankor, egy tisztáson megállnak, mélyen, mélyen bent a csalitos közt, azok tudják, hogy nem lehet soha igazuk azoknak, akik a békét csinálják. Mert a békét nem lehet csinálni. Az van, s azt csupán megtalálni lehet.
Vannak emberek, akiknek az arcához hozzátartozik a nevetés.
Ha nagyon nagy bajban vagy, ha nagyon nagy szükséged van arra, hogy valaki segítsen rajtad, akkor az embereknek mindig más dolguk van. Hiába mondod, hogy neked nem kell egyéb a világból, csak ez. Hiába ígérsz oda mindent a segítségért: nem kell az embereknek a minden. Senkinek sem kell az a minden, amit cserébe fölkínálsz azért az egyért. Csak egy egészen kevés valami kell, és más dolguk van.
Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velök valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell haljanak.