Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. Amiket csak önmagával intézhet el minden ember.

Akár óriások építik a kastélyokat, akár emberek a kunyhókat: kastélyok, kunyhók mind mulandó dolgok. Csupán a hegyek, a völgyek, a folyók és a népek örökkévalók, mert azokat Isten teremtette!

- Hásze idenézz, Uram - bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is s a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!
Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy az éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.

Tudni kell, hogy mikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte volt a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszor adódik.

Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte, amelyik onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt, még észrevenni is alig lehetett. Pedig sok tölcsér fityegett rajta, egészen aprók, tiszta világoskékek, olyanok, mint az égbolt nyáron, amikor tele van napsugárral. Milyen szép - gondolta - s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, s rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ.

Arra gondolt, hogy így kellene legyen tulajdonképpen az egész élet. A gyermek apja fűrészelné a fát, ő segítene neki, vagy ülne a rönkökön, és szoptatná a gyermeket, aztán behívná enni, amikor kész az étel, és este ott ülnének egymás mellett a kispadon, és néznék az alkonyatba süllyedő tisztást, és halkan beszélgetnének a gyermekről, aki olyankor már csöndesen alszik a bölcsőben. Érezte, hogy ez az, ami hiányzik onnan a Komárnyikról, ez a csöndes, békés, hétköznapos élet, amit hárman élnek együtt: egy férfi, egy asszony és egy gyermek. Együtt. Közös tervekkel és közös örömökkel. Kevés beszéddel, de mégis úgy, hogy tudnak egymásról mindent. Titkok nélkül, tisztán, egyszerűen, ahogyan szép és békés az élet, úgy.

Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás.

A szavak csak olyanok, mint azok a kis kövek, melyeket a föld felszínén látsz, de amelyek mégis azt mutatják, hogy lent a föld alatt nagy-nagy sziklák vannak.

Az őzre gondolt, amelyik ott lakik a nagy hasával a sűrűben, és a többi állatokra, a juhokra, kecskékre, nyulakra, vaddisznókra, akik mind ilyen nagy hassal járják a tavaszt. A mókusokra. Aztán a madarakra, akik lázasan építgetik már a fészkeket, hogy fiókákat hozzanak a világra benne. Nyírfák mellett haladt el, és megérezte orrában az édeskés rügyszagot, ami felőlük jött, és arra gondolt, hogy a fák is rügyeket bontanak, új ágakat növelnek, a gyökerek sarjakat bocsátanak útra, a melegedő televényben magvak csíráznak... és egyszerre megértette, hogy ez a rendje a világnak. Ez a tavasz törvénye: életet bontani, továbbadni az életet, világra hozni valakit. Komoly, szép érzés volt ez. Érezte, hogy valamennyien egyek, szövetségesek, közös a céljuk: az erdő, az állatok, a madarak és ő maga. Egy törvénynek engedelmeskednek, és egyazon parancsot hordoznak magukban: az életet.

Megállt a hóvirág előtt. Lehajolt, nézte. Mitől ilyen a hóvirág? Mitől ilyen fehér? Mitől zöld a zöldje? Mitől búvik elő a föld alól? Ezt a Jóisten csinálja? Valaki kell csinálja mindezt, az biztos. Mert magától miképpen nőhetne ki virág a földből? Miképpen lenne madár? És ki tanítaná meg a madarakat annyi szép hangra? És ki festené meg a tollukat annyi mindenféle szép színre, a madarak tollát és a virágok szirmát és a fákat és a napsugarakat és mindent, ha nem a Jóisten?

Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenkire gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől nyomtalan.

A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.

Furcsa az élet. Ahogy összehoz két embert itt meg amott, mintha csak véletlen lenne, s aztán egymáshoz láncolja őket a barátság láthatatlan erejével.

Sokat voltam egyedül. Az ember azt hinné, hogy meg lehet azt is szokni, ha az ember sokat van egyedül. De nem. Ezt az egyet nem lehet megszokni soha.