Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.

Egy kaliba várt csak reám a Korbujban, más semmi. Senki. Csak egy rossz kaliba, egy fűrész és egy balta. És egy élet, amit vinni kellett tovább, mert a testem enni kért, vackot követelt magának, és nem törődött azzal, hogy a szemem üresnek látta a világot, és belül, magamban úgy éreztem, hogy az élet régen befejeződött.

A magyarnak idegenben a legnagyobb ellensége mindig a magyar.

Most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerű, szép és tiszta dolgok kivesztek belőle egészen.

Istenem, milyen kár, mondja az ember, s arra gondol, hogy milyen szép is volna, ha a csikók mindig csikók maradnának, s a gyermekek örökké gyermekek. De az csak afféle langyos gondolat, felelőtlen gondolat.

A munka és a szorgalom az, ami a legtöbbet ér a világon. Ami a világot előbbre viszi. Higgye el nekem, kedves rokon, ez dönti el a háborúkat is, nem a fegyver.

Aki fiatal, szigorúan és kérlelhetetlenül mondja ki ítéletét az öregek fölött, és többnyire igaza van. És ítéletet egyúttal önmagára is. Arra az időre, mikor már ő is öreg lesz.

Mert Isten szeretet. Így mondta anyám. Isten nem más, mint szeretet. Minden, ami szeretet, az Isten.

Jaj, ezek a könnyek. Nem tudott tenni ellenük semmit. Csak jöttek valahonnan nagyon mélyről, jöttek, jöttek az emlékek nyomán, elöntötték a szemét és elhomályosították a sorokat.

Gondolj arra, hogy én akkor már ott leszek melletted, csak a szemeddel nem láthatsz. Ott leszek a tulipánok színében, a kis almafa rügyeiben, a virágillatban s a szellőben, mely megborzolja néha a hajadat.

Hála volt benne és szomorúság. Hála a szépségért, amit Isten a világnak adott, és szomorúság, mert akivel mindezt a szépséget megosztani érdemes lett volna, nem volt többé ezen a világon.

Ha őseink is elszaladtak volna, valahányszor nehéz idők jöttek, ma üres lenne ez az ország.

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele...
Az életünk egy furcsa kis mese.

Az ember tervez, és tervez az ember egész életén keresztül, mind csak tervez. Ezt, meg azt. Mert szép az, tervezni. Az életben aztán úgysem az történik, amit az ember tervez, de az már szinte mindegy. A tervezésről úgysem szokunk le soha. A tervezés maga az élet. Addig él az ember, amíg tervezni tud. Mikor már az sincs meg, akkor... hát nincsen igazam?