A boldogság nem olyan, mint egy totemoszlop, amit felállítanak valahol, és azután az már mindig ott áll. A boldogság hajlékony, illékony, finom dolog, ennélfogva nem is mindig ordibál, hogy: Hé, megjöttem, itt vagyok! Más szóval: jó szem kell hozzá, anélkül talán észre sem veszed, hogy a közeledben jár. Légy rá nyitott!

Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély.

A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott.

Nagy érzéseinket leváltották az olcsó kis hangulatok. Az veszett el belőlünk, ami emberi. Micsoda hiányérzetek gyötörnek bennünket?!

Emberemlékezet óta a szerelem a leggazdagabb bajforrás. Bajom van bőven.

Az öngyilkos olyan gyilkos, aki önmagában öli meg a többieket.

Ha valaki szomorú, szép sem lehet. A gondolatai is megszépítik vagy elcsúfítják az embert.

A férfiak nem azért zabosak rám, mert tudok róluk valamit, hanem azért, mert azt tudom róluk, amit még ők sem.

Ha azt nem nézed meg, kihez mész hozzá, legalább arra figyelj oda, kitől válsz el!

Esztendőkön át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ama zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket, van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, melynek fojtogató ölelésében ritka csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent: élve megelevenedni.

Az ember - ha nem ügyel rá, hogy észre is vegye - önmagának füllent a legtöbbet, és ez vezet el a nyilvánossághoz intézett, a fal adja a másikat hazugságokhoz.

Semmi sem szörnyűbb, mintha az ember egy napon rádöbben: már nem szereti önmagát.

Miből gondolja, miért merészeli azt hinni, hogy ez volt a csúcs? Igaz ugyan, hogy fogalmam sincs, mi történt magával, de élettudásom azt súgja, nincs olyan, aminél rohadtabb nem jöhet. Mindezt csupán azért hozom szóba, nehogy azt higgye: ímhol a határvonal, ettől kezdve csak madárfütty és trallala lesz a világ. Mit tudom én, hogy elvált vagy elvetélt, meddőségi igazolást kapott vagy lekésett egy utóbb kisikló vonatot, nem is érdekel. Az már nem számít, ami volt. Attól féljen inkább, ami ezután jöhet. És jönni is fog. Mert ami elcseszhető, azt el is cseszetik, mindig. Erről szól a tündéri életünk.

A halandók leghőbb vágya az örök élet, azonban a halhatatlanok azért hajtanak évszázadokon át, hogy halhatóvá váljanak.

Cseppet sem vagyok hazudós! - tiltakozom. - Az lehetséges, hogy néha elhallgatok valamit, esetleg füllentek, vagy ellentmondok a tényeknek, de sose hazudok!