Tengerszem hártyás jegén táncolsz, hóval borított jegenyefenyők alatt. A hó szinte izzik körös-körülötted, gyöngéd kékre halványítva az éjjel feketéjét, a telihold elmosódik a párában, és mintha higanyezüstöt verítékezne, szellemképesek a csillagok, s oly közel hajol az ég a földhöz, hogy már-már összeölelkezik vele. Rideg gyönyörűség, téli mese. Az életed. Táncolsz, félszegen, attól tartva, hogy beroppan alattad a vékony jég, táncolsz, részegülten, már nem törődve a jeges mélységgel, s egyszer csak felemelkedsz. Felujjongsz, hiszen szárnyalsz, ám ekkor elbotlasz, kékre-zöldre ütöd magad, de felkelsz, és kezded elölről, és folytatod, amikor megroppan a jég, és térdig merülsz a vízbe, kibotorkálsz és táncolsz, mígnem merevre fagynak a csontjaid, táncolsz lassulón, hanyatlón, s ha kibírod, felébred a Nap és megmelenget.

Tessék: álarcok, maszkok. Nem az a maszk számít, amit félrelök. Ám amit megfog és az arca elé emel, az már egy-egy vonás magából. Az ember nem ilyen, vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is. Ne akarjon mindennek szilárd körvonalakat, érzelmeire fogantyúkat, hogy megragadhassa azokat. Vagyunk néhányan ilyen furcsa halandók. Nem racionálisak, hanem emocionálisak. Nem baj, ha nem értenek minket, még az sem baj, ha bolondnak tartanak. Mélységesen nem számít, milyennek látnak bennünket mások, ha a mi ablakaink a képzeletre nyílnak, s ha tükreink olyan világba vezetnek, ahová a köznapok embere soha el nem juthat.

Várhatatlan csoda esett velünk. Se kértük, se kerestük, de megtaláltuk egymást. A te boldogságodra már ittunk, télvízkor. Most pezsgőzzünk közös örömünkre. Csak azt ne mondjuk soha, hogy soha és örökké.

Azt mondják: az önismeret az az orvosság, amit csak az egészségesek szednek.

Nem mozdulok, csodálkozom. Furcsa, szelíd közelsége átitat. Nem szól, nem tesz semmit. Szeret. Nézem a szemét a félhomályban. Nézem a szemét, míg simogatom, nézem, amikor a száját csókolom. Látom, hogy éber, már-már riadt figyelme lassan eltompul, feloldódik a hihetetlen kékségben. Tekintete végre elhomályosul, szemhéja lezáródik. A nő valahára elveszti a fejét, megszabadul önmagától, de nem tőlem.

Az vált jóvátehetetlenül felnőtté, aki már azon is bosszankodik, amin nevethetne.

Megfigyeltem, a felnőttek időnként összetévesztik a szép szavakat a nagy szavakkal. Fogalomzavarodottak. Pedig tudhatnák, mi a különbség. A nagy szavak hazudnak. A szép szavak pedig egyszerűen csak igazak, és néha védtelenné tesznek. Ettől félnek. A néhától.

Amikor az emberek nem bírnak mit kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat. E vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, a gyűlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus. Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával. Ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra.

Tévedés azt hinni, hogy csak a bolondok járnak agyászhoz. Sőt! Úgy látom, már csak ők nem járnak!

Hajdan, midőn az Isten megteremtette a Földet; megcsinálta a hegyeket, vizeket, erdőket, állatokat és más értelmes dolgokat, belenézett a tükörbe, s azt mondta magának: na jó, kreálok egy ilyen figurát, mint ez itt, elvégre játszani, kockáztatni is kell. S lőn. Amikor azonban látta, hogy teremtménye tökéletesen életképtelen, elkeseredett. Bánatában csak ült a tévé előtt, rágcsálta a snacket, sós mogyorót, nyomkodta a távkapcsolót, harapta a sört, s nézegette a lyukas zokniból kibámészkodó lábujját. Végül elszánta magát. Nagy sóhajjal azt mondá: akkor most csinálok valami szépet. És megalkotá a nőt. Amint a mű elkészült, nem tudott betelni vele. Milyen finom. Milyen kecses. Milyen eszes. Milyen szép. Na igen, de bármilyen szép, bimbózni nem tud. A szaporodáshoz segítségre is szüksége lesz. Hoppá, hisz ott az a suta, gyámoltalan, szőrös teremtmény, a férfi. Elővette, bámulgatta, hümmögött, vonogatta a vállát. Hát ezzel a lénnyel aligha áll szóba a tökéletesre sikerült nő. Barkácsolt egy kicsit a férfin, de az nem lett jobb az istennek se. Mit volt mit tenni, a nőt kellett kicsit átprogramozni. Előkerültek a Gyengédség, Jóság, Tolerancia, Érzékenység, Anyai ösztön stb. feliratú fűszertartók. Valami még rettentően hiányzott. Nélküle a nő még mindig nem tudná elviselni a férfinak keresztelt kreatúrát. Hoppá, megvan! Isten elővette a Humorérzék nevű sót, s dolgozni kezdett a női agyvelőn. Sajna közben megkezdődött a meccs a tévében, s teljesen elvonta a figyelmét a munkájáról. Miáltal egy kicsit túladagolta a hozzávalókat. S miközben mi nők, benneteket gyámolítunk, táplálunk és gondozunk, hogy ama egyetlen funkciótoknak megfelelhessetek, ti komplexusaitok kompenzálni próbálván minket cikiztek.

A sok kicsi szorongás képes összeállni egyetlen nagy depresszióba. Ez pedig kiolthatja azt a magas érzelmi hőfokú lángolást, amit Prométheusz lopott az emberek számára: az istenek tüzét. Szomorú, de sokan a közönséges szalonnapirító parazsat értik Prométheusz tüze alatt. Akinek valóban adatott belőle, az belehal, ha a láng kialszik. Ő azt is tudja, hogy nem mindenki kap belőle, ez ugyanis ajándék. Más felfogás Erósznak nevezi az érzést, még inkább varázst, amitől elevennek, az élet szerelmesének érezzük magunkat, amely által érzéki kapcsolatba kerülünk a világgal.

Csillapíthatatlan és legyőzhetetlen szabadságvágyunkhoz mohó, szinte gyermekies odatartozásvágy társul, és csak látszólagos az ellentét. Szabad az, aki szabad szívvel választja meg, kitől függjön, hová tartozzon.

A szerelem vak. Elbotorkál melletted, vagy felborít.

Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.

Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.