Csak az értelmes ember nem gonoszkodik: ugyanis nem látja értelmét.

Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják meg vérét, amelyek valóságosan sosem estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett.

Piszkos nagy, pocsék háború lesz. A lángba boruló Balkán felperzseli Európát, az iszlám Ázsiát, és akkor a nagyhatalmak szerteszórják az összes nukleáris készletüket. És senki sem tiltakozik, mert az emberiség értelmi és érzelmi színvonala a szappanoperák és a telefonos vetélkedők szintjén stagnál.

Törpének érzem magam a titáni fák tövében. Aztán inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőtt világhoz magasodott; s noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát- fájdalom-, képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez. Vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzötten, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy- miként a csacsifogat- hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivár- tarka kordéja előtt.

Hát igen, a bűnös elnyeri bűnhődését. Ezt már egy Dosztojevszkij nevű detektív is leszögezte.

Végy egy sikeres filmet, készítsd el gyenge, gyengébb és még gyengébb utánzatát, s ezzel kész is, kinyírtad azt, ami működött. Ugyanez a helyzet zenében, irodalomban, bármiben. Szabadítsd fel a kontárokat, ők megbízhatóan, oda-vissza szétbarmolnak mindent.

Csak egy kis féltékenység kell ahhoz, hogy eszét veszítse az ember. Vajákosoknak hisz, temetőben mászkál, koponyát, csontokat szedeget. Folyton sírhatnék kínozza, könnyek csiklandják orrát, és nagyítóra van szüksége ahhoz, hogy felfedezze magát a tükörben. A lelki szörny kicsinnyé tesz: eltörpülsz. És a fájdalom egyre csak dagad. Hízik, kórosan, sorvasztóan.

Szörnyen sajnálom, hogy nemrég kigyógyultam egy pihentető amnéziából. Ha lesz időm, utánanézek, miként lehetne visszaesni. Káprázatos lenne, ha legott elsüllyedhetnék az emlékezetkiesésben, mihelyst megfájdulok magamnak.

Ha megveted a halált, ő is megvet téged.

Vannak az írók, akik írnak, mert tudnak írni (vagy nem), és a másik térfélen ott vannak az esztéták, akik esztétizálnak, mert nem tudnak írni, pedig szörnyen szeretnének. És állati jót játszanak! Az író összerak - valamiből valamit - az esztéta pedig szétszedi azt. Hallatlanul remek szórakozás.

Az a baj a nem feltűnően fényes intellektusú emberekkel, hogy saját példájukból kiindulva másokat is hülyének néznek.

Pár éven belül véső és kalapács nélkül tapodtat sem haladhatunk a szmogban. Mámorító tempóban pusztítjuk magunkat.

Lehet, hogy ma még beugrom az orvoshoz. Felíratok valamit szerelem ellen. Rühellem a hollywoodi érzeményeket.

Nézte a vele szemben ülő, mindegyre vonzóbbnak tetsző férfit, s annak cirógató, dédelgető, leruhátlanító tekintete láttán valamennyi pórusa, hajlata, zegzuga, sejtje felparázslott. Ezen újszerű érzékleteinek ősereje, hevessége mélységesen meglepte. Ez idáig kételkedett a szenvedelem-ábrázolások valószerűségében, melyek azt állították, hogy nem fikció, nem fantasztikum az ilyenféle taglózó hatású, teljességgel leküzdhetetlen, emésztő-gyönyörködtető, halálos vonzalom!

A férfi örök átka a nő.