Mi, meglett, viselkedős felnőttek, akiktől nem idegen semmi, ami eszejátszó, álnok, hamis; mi, akik már le se kapcsoljuk a suvickos üvegmosolyt, amiben nincs egy fia karát se; bármeddig elmegyünk az őszintétlenségben.
Ez idáig mindannyian egyfolytában azt hajtogattuk, mit nem akarunk. Talán segíthetnénk egymásnak, ha mostantól arról beszélnénk, mit is akarunk, ahelyett, amit nem.
- Ígérem neked, hogy harag és háború nélkül elengedlek, ha eljön az ideje. Ha eljön.
- Ígérem, én se bántalak, ha nem úgy sikerül, ahogy kívánjuk. Ha mennem kell, szépen búcsúzom. Ha te távoznál, nem terhellek fájdalmammal. Ámen.
Most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy toronyugrást fontolgatok.
Hosszabb ideje attól pánikolunk mindketten, hogy ez a köztünk zajló dolog, nevezzük szerelemnek, kétségbeejtően komolyra fordult, élet-halál fontosságúvá nőtt. Ezen a hőfokon az egyház, a pedagógusok és a szülők által belénk plántáltakkal siralmasan kevésre mennénk. Esetünkben már csakis a titkos lovagi kódexekben foglalt szent törvények érvényesek, mégpedig teljesen vagy sehogy alapon.