Olyan könnyű úgy komisszá válni, hogy az ember észre sem veszi, nem?

- Észrevette már, hogy mégis van reménysugár? Kétszer egymás után sohasem követem el ugyanazt a hibát.
- Nem nagy vigasz, ha mindig szolgálsz újabbakkal.

Annyi kérdés merül fel nap mint nap, ami bizonytalansággal tölt el. Alig oldok meg egyet, már ott a másik. Amikor az ember kezd felnőni, annyi minden van, amit át kell gondoljon, és amiben döntenie kell. Az örökös tépelődéssel és a helyes megoldás keresésével rengeteg időm megy el. Ugye komoly dolog felnőni?

Amikor eljöttem az akadémiáról, olyannak láttam a jövőmet, mint egy, a távolban elvesző, egyenes utat. Mérföldekre elláttam háborítatlanul. De most váratlanul kanyarhoz értem. Nem tudom, mi vár rám, ha megkerülöm, de remélem, hogy a lehető legjobb. A kanyaroknak is megvan a maguk varázsa, Marilla. Még csak sejteni sem lehet, mi vár ránk utána: mennyi zöld ragyogás, vagy lágy, leveleken átszűrődő napfény és árnyék vetődik rá, milyen új tájakon, új szépségeken vezet át, milyen újabb kanyarok, hegyek és völgyek várnak rám.

Ez egyszer magam döntöttem, és nem is volt olyan nehéz. Fantasztikus érzés az ilyen erős, megingathatatlan bizonyosság, s az is, hogy ebben te vagy biztos, és nem valaki más.

Ha az ember nem ragyoghat úgy, mint egy csillag, ragyogjon úgy, mint egy gyertya.

Tudom, hogy nem sok megfontoltság vagy józanság szorult belém, de rendelkezem valamivel, ami annyival többet számít: meg tudom szerettetni magam másokkal.

Kinevetnek, mert nagy szavakat használok. De ha az embernek nagy gondolatai vannak, akkor nagy szavakkal kell kifejeznie őket, nem?

A hibáknál is biztos van egy felső határ, és ha egyszer a hibák végére érek, többet egyet sem fogok elkövetni! Ebből mégiscsak bátorságot meríthetek.

Úgy vettem észre, hogy az ember szinte bármiben örömét tudja lelni, ha nagyon erősen elhatározza, hogy márpedig így lesz.

Szeretem azokat, akik meg tudják magukat szerettetni, és ezzel annyi fáradságtól kímélnek meg, amibe a megszeretésük kerülne.

Könnyű a sok szívbéli nyomorúságról olvasni és azt képzelni, hogy az ember mindezt hősiesen elviseli, de ha magunknak kell átélni, az már nem olyan kellemes.

A képzelődésben - sajnos - az a legrosszabb, amikor abba kell hagyni, mert az nagyon fáj.

Ez a legszörnyűbb a felnőttkorban - és erre csak most kezdek rájönni -, hogy mire az ember megkapja, amire egész gyermekkorában vágyott, a dolog feleannyira sem csodálatos, mint hitte.

Mrs. Lynde mondta, hogy "boldogok, akik semmit sem remélnek, mert nem csalatkoznak", de én azt hiszem, hogy rosszabb semmit sem várni, mint csalódni.