Úgy érzem, hogy a szoba, amelynek négy fala között álmodunk és bánkódunk, örvendezünk és élünk, részt vesz az életünkben, együtt lélegzik velünk, és előbb-utóbb saját egyénisége lesz.

Bárki másnál szívesebben vagyok veled. Az iskolatársaink közül is téged szerettelek a legjobban. Nem voltál se féltékeny, se kicsinyes, mint egyesek. Tegnap szegény Em White is meglátogatott. Emlékszel még, milyen jó barátnők voltunk három éven át az iskolában? Aztán az iskolai hangverseny idején összevesztünk valamin. És azóta sem szóltunk egymáshoz. Hát nem butaság? Ma már minden ilyesmi annak tűnik. De tegnap elsimítottuk Emmel azt a régi nézeteltérést. Azt mondta, hogy évekkel ezelőtt kibékült volna, csak azt hitte, én nem akarom. Én meg azért nem szóltam hozzá, mert azt hittem, hogy ő nem akar beszélni velem. Hát nem furcsa, Anne, hogy az emberek milyen könnyen félreértik egymást?

Ha megnövök, én bizony fütyülök majd a templomba járásra. Szerintem egyedül is eltalálok a mennyországba.

Akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.

Soha, semmiben sem tudok egyedül dönteni... a határozatlanság az én legnagyobb bajom. Amint elhatározásra jutok, szinte a csontjaimban érzem, hogy mégis a másik megoldás lenne az egyedül helyes. Keserves csapás, de, sajnos, ilyennek születtem, és kár volna hibáztatni érte, ahogy egyesek teszik.

Ha akár csak egyetlen hét is elmúlna anélkül, hogy valakitől ne azt hallanám, hogy a busás fizetésért cserébe csak ölbe tett kézzel malmozok, rögtön arra gondolnék, hogy Isten csodát tett a kedvemért. "Maga aztán nem izzad meg a pénzért", közli velem valamelyik adófizető, "nincs más dolga, mint kényelmesen üldögélni, és a gyerekeket feleltetni". Eleinte még nekiálltam vitatkozni, de most már benőtt a fejem lágya. A tényekkel nincs mit perlekedni, de mint egy okos ember mondta, a téveszmékkel még kevésbé lehet.

A valóságban nincsenek tündérmesék. Én nem reménykedem. Nem bírnám elviselni a csalódást.

Így vagy úgy valamennyien szolgálunk, és ha kivívjuk, hogy igaz szívvel véshessék fel a sírkövünkre, hogy ezt hűséggel tettük, akkor mást már nem is kell hozzátenniük.

Néha már-már azt hiszem, nem érdemes senkivel sem összebarátkozni. Egy idő múlva úgyis elveszítünk mindenkit, és az a fájdalom ezerszer rosszabb, mint az előtte sajgó űr.

Az ábrándozás és a képzelgés helyénvaló a napvilágnál, meg ha süt a nap, de ha sötét van, és kint dühöng a vihar, akkor nem elegendőek. Olyankor valóságos dolgokra van szükség.

Meggyőződésem, hogy az emberek a maguk képére alakítják a nevüket. Így válik egy név széppé vagy csúnyává.

Mondd csak, Anne, hol lakik az álom? Az ember minden este elalszik, és persze azt is tudom, hogy az álom az a hely, ahol azokat csinálom, amikről álmodok, de én azt szeretném tudni, hogy merre is van, és hogy jutok el oda meg vissza anélkül, hogy tudnék róla... ráadásul a hálóingemben.

Ha eszembe jut, hogy valami jó fog történni, szinte magasba emel a várakozás jóleső öröme, de a következő pillanatban arra térek magamhoz, hogy óriási huppanással esem a földre. De... az a repülés - amíg tart - olyan mámorító... mintha egyenesen átszállnék a naplementén! Ezért az érzésért még a puffanás sem nagy ár.

Valahányszor egy megpróbáltatáson jár a fejünk, gondoljunk valami szépre, amivel ellensúlyozhatjuk.

Attól tartok, barátságon sokszor csupán egy bizalmas viszonyt értenek, aminek semmi köze az őszinte érzésekhez.