Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünneptájt eresztjük néhány órára szabadon. Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek.

Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni.

Csak akkor érdemes dolgokat létrehozni, ha azok egy icipicit mozdítanak a világon.

Miért éppen azt szeretjük, akit szeretünk, miért pont onnan kapjuk a pofonokat, ahonnan nem vártuk?

Bennem van egy eléggé határozott ítéleterő, senkit nem tudok gyűlölni, sőt az utálat is kiveszett a szívemből, de azért azt pontosan tudom, hogy kitől mit várhatok.

Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, ahová hívnak, arra nekünk kell rátalálni.

Nem biztos, ha egy rosszból megyünk valamibe, az feltétlenül jó lesz.

Mindig egy másik ember szemébe nézz, ha önmagadra vagy kíváncsi.

Meg kell fordítani a fohász tartalmát. "Uram, hadd legyek az, ami akarok" - gyerekes kérés, komolytalan. Hanem "Uram, szeressek az lenni, de legteljesebben, ami éppen vagyok."

Aki magányos, lelket talál ott is, ahol föl sem tételezte.

Az önismeret soha nem juthat tökélyre, de a törekvés rá lehet alkuvás nélküli.

Van, aminek a minimuma is fölösleg
(gyűlölet)
Van, aminek a maximuma sem fölösleg
(szeretet)
van, aminek csak a többlete fölösleges
(pénz)
van, amikor a szó mennyisége fölösleges
van, amikor a szót a minősége teszi fölöslegessé
s van, amikor már maga a szó válik fölöslegessé...

A nehézségeket nem szabad eltitkolni, struccpolitika az aggasztó jelenségek elől a szemet lehunyni; a keléseket testszínű kenőccsel leplezgetni, hogy ezáltal csak még tovább mérgesedjenek. Ha ezt tesszük, nem optimisták vagyunk, hanem infantilisak. Ha viszont magatehetetlenül ücsörgünk a bajok kellős közepén, s a küzdelmet fel sem vesszük, dicstelen sorsunkért nem okolhatunk mindig másokat.

A pesszimista ember kiirtja maga körül a reményt, s az így kiüresedett érzelmi térben a reménytelenség pózában tetszeleg.

Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn.