A megváltó szeretetben nem válik szét a nyomorult teremtmény meg a diadalmas Isten. A személyt kell figyelemmel szeretni és megkülönböztetve, a nagy Teremtő nevében, éppen. Nem kiszámítottan, egyengetve holmi égi karriereket. A hitnek legtöbbet a hit karrieristái ártanak.

Nem véletlen a forma, amibe a tartalom töltekezik. A külső árulkodik a lényegről, de nem azonos vele.

Nem az a bátor ember, aki nem fél - hanem aki fél, de amit kell, mégis megcselekszi!

A hálát meg kell előzni. Egyenlő partnerként kezelni azt, aki kényünk-kedvünkre kiszolgáltatott: ez az igazi ajándék, ezt adjuk igazán, ez az, ami tőlünk függ, ez az, ami külön értékké teszi az egyébként természeteset.

A jó emberek nevét is meg kéne jegyezni, áldásra is készen állni, nemcsak az átokra.

Egyetlen dolog biztos, a jelen. A múltat folyton átértékeljük, megtöltjük nosztalgiával, a jövő csak fátyolhalmaz, szüntelen fátyollebbenés, s minden fátyol mögött egy-egy halott illúzió..., de a jelent módunkban van enyhíteni.

Az ember sok mindenről lemondhat. De arról, hogy legalább egy területen fontosnak higgye magát, arról nem. Az a halál.

Van abban valami félelmetes, hogy valaki csak az elesetteket képes szeretni. Nem egészséges lelki vonás.

Szeretnék néha visszajönni még. Ezer év múlva. Százezer év múlva. Mindegy. Csak nem megszűnni.

A növények megtalálják a helyüket. Forróságban az egyik, kövek között. A másik félig hó alatt, dermesztő szelekben. Amelyiknek nem jár, az esőt sem kéri. Panasz nélkül tudják a rájuk szabott leckét. Igen. Ezen múlik talán minden. Felismerni a senki másra nem érvényes, az abszolút kiszabott, személyre szóló utasítást.

Csak az egészen fiatalok gondolják, hogy a boldogság változatosság, nyugtalanság, tulajdonképpen a boldogság: megállapodottság, harmónia két ember között, akik közül az egyik természetesen nő.

Alig érdemes élni. Alig érdemes. Amikor még gyerek voltam, annyira hittem, hogy én valami különlegeset tudok. Hogy csak rám várnak, hogy engem meghallgassanak, és mindenki el lesz ámulva, hogy erre még nem jött rá az emberiség. Pedig hát semmi sincs. Néhány üzekedő baromnak eszébe jut, hogy gyereket csináljon, mert közben néhány percre jó nekik, aztán ez a gyerek növekszik, teletömik hazugsággal, ha pechje van, lemészárolják, ha szerencsés, magától rohad meg előbb-utóbb.

Az emlék olyan, hogy attól sóhajtani kell, mert belül valami elolvad.

Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk - egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: "Most te, egyedül te vagy a fontos", s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele.

A titkok közlése és befogadása mégiscsak a barátság legfelső foka.