Nincs fantasztikusabb, nincs rejtélyesebb, mint a mindennapi ember, az élet maga - s az a kiirthatatlan, belénk vésett törvény, hogy az őrjítő viszonylagosságban és a megakadályozhatatlan változásban is rendíthetetlenül, csak-csak keressük a rendíthetetlenséget.

Csak az erős fordítja a szenvedést is javára.

Lehet szánalmasan öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen.

A novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi "program", mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul. De legalább annyian vannak, akik az egész évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a napokban fájdalmassá áradni - hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább.

Nem a szakítások, még csak nem is a halálok az igazán tragikusak: hanem a megváltoztatás lehetetlenségének képzete.

Abban a világban, ahol most élünk, ahol egyre nehezebb a megélhetés, és ahol annyiféle hatás ér, ott nagyon meg kell dolgozni azért, hogy el tudjuk érni a másik embernek a lelkét.

Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el. Hiszem, hogy van, ami túléli az embert, van, ami túléli az írót. És ez nem minden esetben a könyve. Lehet, hogy egy mondata, lehet, hogy egy megérintő sugallata, ami egy másik emberben megfogan.

Sokszor úgy érzem, hogy akik ma értelmes művek olvasásából értelmes világlátást akarnak szerezni, azoknak elég nagy küzdelmet kell folytatniuk. Mert a média, amely körülvesz bennünket, eléggé gyalázatos és olcsó világ. Arra ösztönöz, hogy azt higgyük el, amit ott látunk.

Amikor valami, amit az ember támogat, aminek szívből örül, és úgy tűnik, hogy megvalósul, akkor ezzel nem ér véget a feladat. Nem örömmámorban kell kitörni, hallelujázni, és azt mondani, hogy most már minden cuki, hanem akkor kell nagyon figyelni.

Abban nem hiszek, hogy bárki életére receptet lehetne adni. Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akár csak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne.

A boldogságban átadjuk magunkat annak a végtelen csodának, hogy ilyen is létezik. De amikor boldogtalanok vagyunk, akkor kell valahogy a dolgok mélyére mászni.

Nem hiszek a gyermekdeden megfogalmazott csillagjegyek jóslásában, legfeljebb abban, hogy vannak bizonyos keretek, amikre érdemes odafigyelni. Én Nyilas vagyok, és ez a Nyilas csillagjegy annyiban illik az én életemre, hogy két lábbal a földön állok, de az a nyíl, amit kifeszít, az igazából mindig a csillagokat és az eget célozza.

Az ember egy kicsit mindig emelkedik. Én legalábbis úgy tekintem ezt a cudar, kemény, de néha tündöklően szép életet, hogy olyan, mint egy óriási felfedezőút.

Az igazi, a jóvá-nem-tehető és megmérhetetlen veszteség az, ami érték félelemből, reménytelenségből, elgyöngülésből egyáltalán nem született meg. S ezt csak ki-ki maga tudja, ha lelke mélyére néz.

Aki nem tud és nem is próbál szeretni, az a szeretetet fogadni se képes.