Engedelmeskedni a tűznek a lehető legkönnyebb, egyszersmind a lehető legnehezebb. De nem árt, ha az ember megmérkőzve a nehézségekkel, néha magába néz. Egyedül ő képes rá.

Minél többször érezzük az életet, a lázadásunkat, a szabadságunkat, annál többet élünk.

Az ember erkölcsének, értékrendjének csak a felhalmozott tapasztalatok mennyisége és sokfélesége ad értelmet.

Bármennyire távol tartja magát az ember mindenfajta erkölcsi és társadalmi előítélettől, nem vonhatja ki magát a hatásuk alól, sőt a legjobbakhoz (mert vannak jó és rossz előítéletek) hozzá is igazítja az életét.

Csak úgy tudhatom meg, hogy szabad-e az ember, ha megtudom, hogy lehet-e ura valaki.

Ha elszegényítjük a valóságot, mely épp embertelenségével teszi naggyá az embert, akkor az embert is elszegényítjük.

Aki nem hord szemellenzőt, annak nincs szebb látvány, mint az értelem csatája a legyőzhetetlen valósággal.

Veszélyhelyzetben ébredünk legkönnyebben öntudatra.

Ha valaki végigtapasztalja, végigéli az életet, akkor teljes mértékben elfogadja.

Csak az számít, ami biztos, amit nem tagadhatok, amit nem vethetek el. Tagadhatom énemnek azt a részét, melyet testetlen sóvárgások éltetnek, de az egység vágyát, a megoldás szomját, a világosság és az összefüggés követelését nem tagadhatom. Mindent cáfolhatok a világból, mely körülzár, nekem ütközik és elsodor, de a káoszt, a véletlen önkényét, az anarchiából születő isteni egyenértékűséget nem. Nem tudom, van-e a világnak önmagán túlmutató értelme. De azt tudom, hogy nem ismerem s egyelőre nem is ismerhetem meg ezt az értelmet.

Idegenül állok a világban, egyetlen fegyverem a gondolat, mely minden állításával önnön létét tagadja - az hát a sorsom, hogy ne gondolkozzam, ne éljek, ha békét akarok, hogy hódításvágyam mindig áthághatatlan falakba ütközzék? Az akarás mindig paradoxonokat vet fel. Minden úgy van elrendezve, hogy megszülessen a posványos nyugalom, melyet a szellem renyhesége, a szív szunnyadása vagy a halálos beletörődés biztosít.

Ha meg kellene írni az emberi gondolkodás igaz történetét, akkor sorozatos megbánásokról és kudarcokról kellene írni.

Olyan eszmékkel élünk együtt, melyektől, ha végiggondolnánk őket, fenekestül fölfordulna az életünk.

Ha az ember rájönne, hogy a világmindenség is képes szeretni és szenvedni, akkor megbékélne a sorsával.

Az ember számára akkor érthető a világ, ha emberi léptékűvé teszi, ha ráüti a bélyegét.