Igazán senkit sem lehet megkímélni semmitől. Előbb-utóbb szembe kell nézni a dolgokkal.

Néha nehéz eldönteni, mi a helyes. Már csak egy vágyam van: hogy helyesen cselekedjek.

Nekem sose sikerült megváltoztatnom senkit, szerintem nem is lehet. Úgyhogy az a legjobb, ha emiatt nem fáj a fejem, nem igaz?

Meglehet, hogy az önérdek előtérbe helyezése vezetett oda, hogy az emberi faj fennmaradt.

Minél többet beszélnek, annál jobb. Mert sok beszédnek sok az alja, de azért mindig van abban valamicske igazság, amit mondanak.

Nem szeretem a fényképeket. Túlságosan is a múlthoz kötik az embert. Pedig meg kell tanulnunk felejteni. Le kell vágnunk az elszáradt ágakat.

Az élet tragédiája éppen az, hogy az emberek nem változnak.

Az emberi jellem, mon cher, változik. Erősödhet és torzulhat. Hogy milyen is az ember, az csak akkor válik el, amikor próbára teszik... vagyis akkor, ha kiderül, hogy megáll-e az ember a maga lábán vagy sem.

Az ember nem tudja csak úgy kitörölni magából azt, ami egyszer megtörtént. Nem tud úgy tenni, mintha bizonyos dolgok nem történtek volna meg.

Mindnyájunknak megvan az önmagunkról alkotott képünk... amilyennek látni szeretnénk magunkat.

Amikor az ember egy rossz álom kellős közepén találja magát, csak mindennapi dolgokba kapaszkodhat.

Felejteni akar - mindent, mindent elfelejteni. Mintha minden, ami eddig történt, csak álom lett volna. Elmúlt, szétfoszlott, elég volt - elege van a régi életéből, a régi érzelmekből. Újnak, idegennek, védtelennek érzi magát, kiforratlannak, akinek mindent elölről kell kezdenie. Teljesen idegen ebben az új világban, telve félelemmel.

Ilyen a szerelem: mindenre, a végletekre is képes! Hőst csinálhat egy féregből... és aljasságba kergetheti a legtisztességesebb embert is.

Furcsa rugók mozgatják az emberi természetet.

- Az emberi arc végül is nem más, mint álarc...
- És alatta?
- És alatta ott van a primitív férfi... vagy asszony.