Mindannyiunkban dolgozik az életösztön. Az ember nem azért él, mert tudatosan úgy dönt, hogy élni akar.

Ha szenvedélyesen szeretünk valakit, mindig több fájdalomban lesz részünk, mint örömben. De az ember azért mégsem mondana le erről az élményről. Aki sose szeretett igazán, nem is tudja, mi az élet.

Sose mondjon el mindent az udvarlójának! Egy férfi sose legyen túlságosan biztos a dolgában!

Amit titkol az ember, arról nem beszél. De más dolgokról talán többet is mond a kelleténél.

Ha valaki el akar titkolni valamit, előbb-utóbb túl sokat fog beszélni.

Nagy hiba, ha egy alkotó kilép a maga titkos erődjéből. Az alkotók félénk, emberkerülő teremtmények, akik úgy vezekelnek a társadalmi élethez szükséges képességeik hiányáért, hogy képzeletbeli társasággal veszik körül magukat.

Az emberek pedig megtartják a holmikat, ostoba, jelentéktelen holmikat a múltból. Érzelmi okoknál fogva tartják meg, vagy egyszerűen észre sem veszik már őket, és meg is felejtkeznek arról, hogy léteznek egyáltalán.

A beszéd, bármilyen könnyed, bármilyen semmitmondó, elkerülhetetlenül elárulja, hogy milyen fajta ember az illető.

A beszéd pedig olyan, mint egy tóba dobott kő, hullámfodrokat vet, amelyek nőttön-nőnek.

Egy férfinál nagyobb viszályt semmi nem tud támasztani két nő közt.

A férfiak nem kedveskednek érdek nélkül. Nem döcögött volna el idáig, ha bandzsa lennél és pattanásos.

A nők egymásról olyasmit is megtudhatnak, amit egy férfi soha.

Mindenkinek magának kell megtalálnia a legmegfelelőbb módszert.

Az emberek nem igazán tudják, hogy a gyerekek miken mehetnek át.

Én nem bánom, hogy dolgoznom kell, ha egyszer muszáj. De azt fogom csinálni, ami nekem tetszik, és azért fogok dolgozni, hogy jussak valamire. Itt úgy érzem magam, mintha pókhálóban vergődnék.