Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

Elég volt annyi éven át remélni
és várni kiméletesen;
már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
Vállallak, és léted megszüntetem.

Örök élet kéne a halál jogával.
Most "arasznyi" életem van, a halál kényszerével.

Nyugodt és boldog szeretnék lenni én is; mint mindenki. Szerény kívánság? Mégis elérhetetlen, mégis megközelíthető csupán. Rendben lennünk a világgal és saját magunkkal! A feladat első része is nehéz, még nehezebb, ingatagabb a második.

Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit.

Hogy az ember öregszik, azt egyebek közt azon is észreveheti, hogy gyermekkora földrajzilag megtekintélyesedik. Úgy értem: azok a helyek, ahol valaha játszott, haszontalankodott, átváltoznak: a híres grundból romantikamentes nagyvárosi utca lesz, a kerti udvarra négyemeletes palota épül, és így tovább. Az ember kiszorul emlékeiből.

Szép a szerelem, de két távoli csók között sokszor meggyűlöli a férfi a nőt, s a nő a férfit, akit szeretett. Ha nem lett volna köze hozzá, eszébe se jutna gyűlölni. De így gyűlöli, mert nem maradhat meg benne tisztán az emlék hálája.

Nem téved el, mint én magamban,
aki csak egyfélét akar;
rajtam bosszút állt a zavar,
mert mindent ismerni akartam.

Már esteledik a világ;
időm oly gyors és oly kicsi!
Csak egy isten van: én vagyok;
csak egy bűn: nekem ártani.

Füled és orrod szimatol,
megcsal, megoszt, elad a szád,
a kéz kinyúl, szemed bolond,
sajgó velőd csurranni vágy?
Ébredj! A piszok csalogat!
Vigyázz! Maradj a magadé!
Férfi, légy tiszta legalább
a homlokodtól fölfelé.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Vesszen, akárhogy kéne, maradjon
utált sebem és szenvedésem,
legyen másé, bármily gyönyörű,
büszke leszek rá, hogy kibírtam:
ha megvénül, se tudja meg,
hogy valamikor érte sírtam.

Ne haragudj, kedves, de még
nem tudok okosan
beszélni veled, mert
túl-friss vagy nekem, és
még csak annak örülök,
hogy vagy, hogy élsz, hogy nekem élsz:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak érthetetlenül.