Ezeregyéj forog át agyadon,
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.

Csak érzés vagyok:
roppant vitorla, egy pici magé,
s ezer szél fúj - De hova? Mi felé?

Nyáréji hold, szivek zűrzavara,
óh égő avar esti illata,
s ti, sorsok, álmok: csak sírnunk lehet?
Kérdezzek? Vége?! Hát kérdezhetek?!

Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit
éreztem: vedlés. Sorsom szálai
széthulltak, és most száz tér s száz idő
formál egyszerre, bontó-épitő;
(mint régen egy).

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, múlthoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserűség.

Hogy bármi voltál légyen, annyi se
kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.

Káprázatom voltál csak, s mialatt
szőttelek, el is eresztettelek:
te akartad így, s így lett a neved,
s ami lehettél volna valaha,
így lett lassan mind Semmi és Soha.

Volt már s lesz még szeretőm biztosan,
de egy se, mint te, egyik sem olyan.

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál... Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.

Sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szívemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti és
testvéreddé aláz és fölemel.

Bárhova fordulok,
ég és föld üres: ők nincsenek ott,
s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek?
Apály sodorja őket. Nincsenek.

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet.

El-, el-, elérni egymás ajakát,
vagy, ha az már nem jut, egymás kezét,
vagy, ha még az se, szemük közelét,
vagy, ha... Jaj, a végső nyomorúság
romja alól... egymás... gondolatát...

Ó be kicsik vagyunk!
Menekülés minden utunk.
Vágyaink szárnyas motort megelőznek,
s csattan egy perc és összetörnek,
s csönd lesz azután.

Öregszem és fáradt vagyok.
Kezd fanyar lenni, ami édes,
az idő szép lassan kivégez
s nemsoká mindent itt hagyok.