Úgy szégyellem ma én... De mit tehet
szegény a szegényért?! Végigremeg
szívemen a sok régi fájdalom
s gyűlölet lesz, mire elgondolom:
szégyen s gyűlölet a szegényekért
s káromkodás az egész életért.

Tudod mit? Nem védekezem.
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?
Vágd szét a magvat!
Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek, a mindenség csirája,
ez a valóság, ez a könnyü pára.

Semmi sem vész el ezen a világon,
egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyü pára.

Pillám alatt összetört ezer álom
s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbírni nem tudom már.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még
szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer
egészen kinyílni.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.

Több és kevesebb vagy magadnál.
A kis eltérést: hogy mi voltál:
megmérni nem tudod soha,

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,
hogy elvesztettél s elvesztettelek.
Csak magamat tudtam méltónak hozzád
és hozzám méltónak csak tégedet.
Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,
mondd, mért őrizzük frissnek sebét?
Ami akkor, rég történt, tévedés volt,
ami azóta, kín és büszkeség.

Hozzám már annak sincs köze,
amit néha magamnak cselekszem,
s szánok mindenkit, mint az isten,
kinek mindenki gyermeke.

Igyál ki, víz! Altass el, édes
elvérzés! Vad gyönyörüség ez:
határaim nyilnak, lebegnek,

Óh, mocsok halál
s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy:
a mindenséget s benne magamat!

Életed úgy az életembe áradt,
hogy elvesztettem magamat: egész
tested testemben él s én öntudatlan
nyújtózom el lobogó ereidben.

Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Barátaim, hogy tudjak hinni másban,
mint az anyagban? Egyetlen valóság
az anyag s nincs több oly igazi jóság,
mint az övé, ki minden pillanatban
milliószor megalázza magát
hűtlen fiáért, kinek neve lélek.