Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek.

Röppenni megint, tisztán, fényesen,
hogy keveredjék a fenn és a lenn:
szent minden csók és minden őrület,
ha végtelen vágy tölti a szivet.

Magamnak is csak annyit
vallok be - ez is sok - hogy még-nem-érzett
örömmel szívtam ajkad illatát
s hogy mikor fénylő szemedet fölütve
elbucsúztál: testvéri csókod égő
arany kardokat mártott ereimbe.

Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyilva meztelen
omlásban, mint ha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben.

Oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

Jó itt. Nincs más,
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet

A szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

Mikor a kielégülés
hűti már vágyad tetszhalottra
s mégy megint, mégy gőgös robotba
s látod, hogy mindent férfi-kéz

Most ébredek. S már hallom újra, látom,
amit nem láttam az előbb:
ágyam fejénél vigyázni a villanyt,
kis órámban a ketyegő időt:
a valóság magánya visszahódít
és ami egy volt a fél éjen át,
most ketté válik és mint két kísértet
nézi egymásban két élet magát.

– Szakitsd, ami szakadni akar,
mást úgysem érdemel;
hagyd el, aki ma még szeret,
különben ő hagy el!