Hogy újra légy,
csak egy szó kellene,
s olyan szó nincs.

Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Időtlen fények közt repűltem a
fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én.

Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Mikor nem láttad, akkor néztelek,
csak akkor néztelek boldogan, és
szavaimat szégyenkezve kuszálta
a tettetés...

Köd előttem, köd mögöttem,
Isten tudja, honnan jöttem.
Szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok

Néma barátod, rabszolgád vagyok,

Alázatos és bizalmas barát,

Aki nem kér semmit, csak néz és imád,

És nem akar lenni, csak általad,

Csak árnyéka annak, ami vagy.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig.

Akié a gép, azé az ember!