Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!

Szeretnélek kibontani,
s vigyázva összerakni ujra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.

Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
lelkünk egy pillanat,
égünk s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.

Valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Nyugodt életet
kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
hiányzott csókunkból a köznapok
üdve-terhe, a próbált szeretet
közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
az a szüntelen újuló kaland volt,
amelyre annyian vágynak: összekapcsolt,
de szét is törte boldog éveid:
be szánalmas az élet, be irigy,
hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség... Az volna jó, igen,
az volna nekemvaló szerelem.

Sehol, Soha a neve új hazádnak:
ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy. Csak a fáradt
képzelet kapkod a Semmibe utánad.

Képzelt képzeleteddel képzelem,
- mint valaha - hogy együtt vagy velem;
de szörnyeteg játék ez, kedvesem:
vacog a "Van-Nincs", hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a "Ha lenne", lángpallosu mennybolt
a "Lehetett volna", s pokol a "Megvolt!"

Akárhogy is fáj, vigasz, hogy te fájsz.

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne...